~ 12. rész

Tádáá! Itt vagyok. Remélem tetszeni fog, lesz benne egy kis csavar, meglátjuk, hogy fog tetszeni. Nem rizsázok, jó olvasást kívánok nektek, gyöngyeim. :D

                                                                           **

Másnap reggel elég fura helyzetben ébredtem. Ugyanis alig kaptam levegőt, először nem értettem, mi okozza ezt, de mikor kinyitottam a szemem, és szembesültem a valósággal, minden tisztázódott. Harry rajtam feküdt, és nyomta a mellkasom a nagy súlya. A keze a combomon volt, a másik pedig a fejem mellett pihent. Hát, aki nem tudná, hogy csak barátok vagyunk, eléggé félreértené a helyzetet. Teljesen úgy néztünk ki, mintha Harry bealudt volna, miközben lefeküdtünk. A nyaka közel volt a számhoz, és annyira csábított, mint még sohasem. Nagyon rég szívtam vért, és emiatt nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne szívjam meg egy kicsit. Lelöktem magamról, kicsit erőteljesebben, mint ahogy kellett volna, így a földön landolt.
-Áu. -sipítozott, mikor felébredt a landolásra.- Miért vagyok én a földön?
-Mert rajtam feküdtél. -kitágultak szemei, és mintha... mintha egy kicsit elpirult volna.
-Upsz, bocsi. -mindketten felnevettünk, majd felsegítettem a földről, és öltözni készültem. Mindig tudja, hogy ha öltözök, ki kell mennie, de most meg sem mozdult.
-Harry!
-Igen?
-Öltöznék... Megtennéd, hogy kimész? -bólintott, felállt az ágyról és kiment. Gyorsan összeszedtem magam, majd kimentem. Olyan régen nem voltam vadászni, hogy bűn éhes voltam. Elköszöntem, felkaptam egy almát, majd kimentem. Az erdőt céloztam meg, ami a házuk mögött volt. Amint kijöttem a kapun, máris rohantam, ahogy csak tudtam. De olyan kevés volt már az energiám, hogy amint beértem az erdőbe, el is fáradtam. Hihetetlen, ha 2 hétig nem eszek, mintha kiszikkadnék, és elfogyna az összes erőm. Megálltam pihenni, majd próbáltam hallgatni, hogy merre találok áldozatot. De nyulak helyett a srácok hangját hallottam. De azt is csak szaggatottan, mert ha nincs vér, nincs energia, és akkor oda a sok "szuper képesség".
-Nicol? ...... Láttátok, hogy.... Nem tudom... -hallottam Harry hangját.
-És ti most.... mert tudod.... ja, jó... -Liam is beszállt.
-Srácok.... -kezdte Louis a hosszúnak tűnő mondókáját, de én alig hallottam.- Mi lenne..... barátnőm.... mert szeretném,.... de neki.... akkor ma.... vacsora?! -elegem lett, hogy nem értem miről dumálnak, így inkább csak a nyulakra próbáltam figyelni. De egy folytában ez a szó járt a fejemben "barátnőm". Miért mondta ezt Louis? Nem tudtam koncentrálni a vadászatra, amiből baj lehetett volna. De végül pont előttem szaladt el egy nyuszika, akit gyors mozdulattal felkaptam és kiszívtam a vérét. Még ebbe is belefáradtam, úgyhogy tovább kerestem élelmet. Ha így folytatom abba fogok belehalni, hogy nem táplálkozom. Épp egy mókus vérét szívtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy csoport közeledik felém. Vagyis nem egy csoport, hanem egy pár, akik túrázni jöttek ide. Annyira bennem volt már a vadász ösztön, hogy amint megláttam őket, eldobtam a mókust, megmutattam a fogam, és üldözőbe vettem az egyik tagját a párosnak. Nem tudom melyik volt az, csak arra mentem, hogy melyiknek tűnik finomabbnak a vére. Mindegyik vámpírnak más vér csoport jelent finomat, nekem most a férfié volt a jobb, utólag rájöttem. Csak az volt a baj, hogy a csaj meg üvöltözni kezdett.
-Segítség! Segítség! Egy szörnyeteg! A férjem! Segítsééég! -nem tudtam erre figyelni, annyira jó volt végre emberi vért inni. Nem szoktam, de ez valami mesés volt. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős hang közeledik.
-Mi történt? Jól van hölgyem? -szívtam még egy utolsót a finom vérből, majd megfordultam, hogy menekülő utat keressek. Nem kellett volna.- Nicol? Te mit csinál.... mi? -Liam ijedt hangja azt hittem, hogy az őrületbe kerget. Hol rám és a fogamra, hol pedig a férfire nézett. Nem tudtam mit tegyek, így csak irányt váltottam, és futottam. Futottam be az erdőbe. Most már jó erőben voltam. Nem csodáltam, hisz megettem egy nyulat, két mókust és egy férfit. Ami a vesztemet okozta. Befutottam, olyan távolságba, hogy halljam, mit beszélnek.
-Hölgyem, jól van?
-Igen, teljesen... de a férjem. -tört ki belőle a sírás. Liam megnyugtatta, adott neki vizet, majd mondta neki, hogy menjen haza, nyugodjon meg. Ezután tudtam, hogy most, vagy soha. Futni kezdtem, és mikor a srác közelébe értem, megfogtam a kezét, a hátamra kaptam és szaladni kezdtem vele vissza az erdőbe. Amikor már úgy éreztem elég távolságban vagyunk, letettem, megfogtam a kezét, nehogy elmenjen, és aggódóan a szemébe néztem.
-Jól vagy?
-Már miért lennék jól, Nicol? Ki vagy te? Vagy inkább mi?
-Nézd Liam, ez most tudom, hogy nehéz és sok, de nagyon fontos, hogy tudd. Én még Én vagyok. Ugyan az az ember, akit megismertetek.
-Te nem vagy ember! -üvöltött rám. Teljesen megértem, kétségbe volt esve. Én szerintem még el is sírtam volna magam a helyében.
-Nem nem vagyok, igazad van. De mindig is Én voltam, amikor veletek voltam.
-Mi vagy te?
-Liam, nyugi. Először nyugodj meg.
-Kérlek Nicol, ezt ne kérd. Hisz most láttam, ahogy megöltél egy ember!
-Jó, rendben. Elmondom. Vámpír vagyok. Mindig is az voltam. Már 256 éves vagyok, és voltam az összes városban, országban. Mindenhol éltem, de itt születtem. Visszajöttem, és az igazi megbízásom, amit nem mondtam meg, az az lett volna, hogy szívjam ki Louis összes vérét. De megöltem a megbízom, és amikor halottnak hittetek, az is voltam. De John újraélesztett. Kérlek szépen, hogy ne fordulj el tőlem. Tudom, ez most sok információ neked, de sosem vernélek át, csakis az igazat mondtam. De kérlek ezt ne mondd el a fiúknak. Nem szabad tudniuk. Neked sem szabadna...
-Mi... mi? Vámpír?
-Igen.
-De az csak a filmekben van...
-Nem Liam, mint amint látod, nem.
-Nem hiszek  neked! Csak egy szimpla gyilkos vagy, aki eljátssza, hogy vámpír!
-Igen? Akkor mivel magyarázod az erőmet? Miért vagyok ilyen erős? Miért tudok úgy futni, ahogy senki más? Miért hallok 500 méteres körzetben mindent? Miért van ilyen fogam? Miért csak a vér laktat? Miért nagyon nehéz uralkodnom az érzéseimen? Ja, és miért csábít a gyilkolás?
-Én.. én.. én nem tudom!
-Figyelj. Tudom, hogy ez most nagyon sok információ, és hogy ezek után nehezen nyerem majd vissza a bizalmad, de hinned kell nekem, és meg kell tartanod a titkom. Kérlek!
-Mivel bizonyítod, hogy igazak a miértek?
-Ügyes érvelés. Nézd, ott egy nyúl! -megfogtam, megsimogattam, majd szépen oldalra hajlítottam a nyakát, kieresztettem fogaim, ami miatt elcsúnyult az arcom. Liam felé emeltem a fejem, tekintetem, és kiszívtam a nyúl vérét. Tágra nyílt szemekkel figyelte "akciómat", majd mikor végeztem, eldobtam szegény nyulat.- Elég kielégítő választ adtam?
-Én. Én félek tőled. -majd hátrálni kezdett.
-Kérlek ne! Titeket sosem bántanálak! Emlékszel a levelemre, amit Johnnak írtam? -bólintott- Emlékszel, hogy ezt írtam: "És tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit. Sosem engedi el őket a szívéből, Sosem Árt nekik, és feltétel nélkül szereti őket. Nos, nálam e kis idő alatt is kialakult a szeretet."? Emlékszel? Ez a rész Rátok vonatkozott. Ha most emiatt, hogy megtudtad, el kéne felejtenem titeket, nem élném túl. Mert szeretlek titeket, Liam!
-Én.. nem tudom. Nicol szeretnék bízni benned, de embereket ölsz meg, csakhogy te élhess!
-Nem! Nem szoktam! Csak állatokat eszem!
-De akkor mi volt ez most?
-Nagyon régen ittam vért, és nagyon gyenge voltam. Ilyenkor nem tudok uralkodni az ösztöneimen... De ezek után sosem tiszta a lelki ismeretem! Kérlek, Liam! -majd megláttam, hogy amerre hátrál, az egy szakadék széle. Egy lépés, és leesik.- Liam! Vigyázz! -üvöltöttem, de már túl késő volt. A lába kicsúszott alóla, ő pedig zuhanni kezdett. Nem hagyhattam. Gyorsan futni kezdtem, hogy előtte leérjek a szakadék aljára. Szerencsére pont sikerült és a kezemben landolt.- Látod, Liam? Sosem hagynám, hogy bajotok essen. Bármelyikőtöknek! Megőrzöd a titkom?
-Ne.... meg. De csak akkor, ha el fogod mondani nekik. Nem kell most, csak mondd el nekik egy fél éven belül. Vagy én fogom.
-Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Szeretlek! -letettem a földre, és megöleltem. Nem akartam elhinni, hogy mellettem áll, hogy nem fogja elmondani, hogy bízik bennem.
-Na, menjünk vissza. -megfogtam gyorsan a kezét, majd már a házuk előtt is voltunk.- Hű, ez tök jó érzés!
-Tudom. Én is szeretem. Na menj be, és meséld el a többieknek, hogy megmentettél egy nőt egy farkastól!
-Elmondhatom?
-Ha engem nem keversz bele, akkor igen. -megöleltem, majd hazaindultam. El sem hittem még mindig, hogy bízik bennem.
Másnap átmentem a fiúkhoz. Csak benyitottam az ajtón és üvöltöttem egyet, ahogy szoktam:
-Sziasztoook! Hoztam filmeket! -mindenki le is jött a film szó hallatán, csak Louis nem. Mindenki megölelt, csak Liam maradt utoljára. Kicsit tétovázott, de végül megölelt ő is. Elhelyezkedtünk a tévé előtt, és vártam, hogy Louis is jöjjön.
-Louis? -kérdeztem végül rá, mert már egy ideje csak ültünk.
-Fent van, Eleanorral. -jelentette ki teljesen nyugodtan Niall.
-MI?! Ki az az Eleanor? Miért vannak fent? -akadtam ki egyből. Azt hiszem valami hiszti roham jött rám.
-Eleanor, az új barátnője, akit tegnap mutatott be nekünk. És nem tudjuk, hogy mit csinálnak. -kacsintgatott Zayn. Azt hittem, hogy ott ájulok el. Új barátnő? Eleanor? Tegnap mutatta be? Új barátnő?!

Majd csak annyit vettem észre, hogy Louis ezzel a gyönyörű lánnyal az oldalán sétál le hozzánk. Azt hittem, hogy ott helyben halok meg. Louis és ez a gyönyörű lány együtt. Az én szívem pedig darabokban hever. Harryre néztem. Csak ő tudta, hogy mi van. Csak ő érezte, hogy most szükségem van valakire. Valakire, aki összeforrasztja a szívem széttépett darabjait. Nem tudtam felfogni, hogy miért keresett valaki mást, mikor itt voltam neki én. A szeme előtt, fülig szerelmesen. Majdnem csókolóztunk is, és akkor úgy éreztem, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy az álmaim valóra váljanak. De most meg betoppant ide ezzel a gyönyörű, Eleanor nevű lánnyal, hogy ő a barátnője. Minden reményem szerte foszlott, és a könnyek megállás nélkül gyűltek a szememben. De erősnek akartam látszani, visszafogtam magam és a könnyeim is.
-Srácok, vagyis inkább csak Nicol, ő itt Eleanor, a barátnőm.
-Sziaa. Örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad. -integetett aranyosan, és be kell valljam, nem lepődtem meg, hogy Louishoz egy ilyen kedves, aranyos, szép lány került. Integettem neki én is, majd ők kisétáltak. Néztem, ahogy elmennek, és mikor visszafordítottam a fejem, csak annyit vettem észre, hogy Harry már itt is termett mellettem. Rögtön megragadtam és magamhoz húztam. Arcomat beletemettem a mellkasába, és már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Szegénynek a pulóvere kezdett ázni a könnyeimtől, de ő nem törődött vele, csak simogatta a hátam és ő is magához húzott. Szükségem volt valakire, valakire aki egy jó barátom, és tudja, hogy mit érzek. Ő itt volt nekem, és segített. És ezért végtelenül hálás voltam neki, de abban a pillanatban csak a sírásra tudtam koncentrálni.

~ 11. rész

Itt is vagyok. Nagyon boldog Karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek, elsőként. Ezután pedig, szeretném elmondani, hogy jól esnek a szavaitok a kommenteitekben. Mindet elolvasom, ha nincs sok, az sem baj, de mindig megmosolyogtatnak. Úgyhogy köszönöm nektek.:) Na, jó olvasást.!
U.i.: Az interjút ne vegyétek komolyan, ez is csak a képzeletem szüleménye. Nem valós esemény, valótlan műsorvezetővel..;)

                                                                      **

Meglepett amit láttam. Nem azért, mert ilyen későn kellett bemenniük, hanem azért, mert elég bizarr kérdéseket is feltettek. Mindaddig élveztem, és nevettem az egészen, míg a szerelmi témát fel nem hozták.
-Nos, úgy hallottam, hogy már négyen is szinglik a csapatból. Harry, Niall, Louis és Liam. Hogy lehet ez? Nincs olyan, akivel kapcsolatot kezdenétek?
-Hát, én most kezdek kibékülni Danielle-el, és úgy látszik, hogy kezd rendbe jönni a kapcsolatunk.
-Ez remek hír, Liam! Niall, veled mi van? -folytatta Dylen.
-Nekem nincs senki. Egyenlőre még várok a megfelelőre. -mosolygott kedvesen.
-Sok szerencsét. Louis veled mi újság ezen a téren?
-Hát.. Nem igazán tudom, hogy most mi is van velem, de majd meglátjuk.
-Akkor rendben. És Harry, veled mi történt mostanság? Sokat látni téged Taylorral, de amúgy nem kavarsz nagy zűrt. Ez hogy történhetett? -képedt el a csávó, amire akaratlanul is mosoly húzódott a számra. De nem csak az enyémre. A közönség szinte üvöltve nevetett, és még a fiúk is mosolyogtak.
-Ö. Hát, igazából nincs sok minden velem. Taylor csak az egyik jó barátom, neki szoktam elmesélni a gondjaim.
-Gondjaid? Na végre valami érdekes! Figyelem emberek! Új Styles barátnő a képben! Na mesélj csak, madaram. -tette át a lábát a lábán és ráhelyezte a "kupac" tetejére a kezét is. Mintha egy pletykás lányt látnék, aki éppen valami új pletykát akarna megtudni. Nem csodálom, hogy ez a pasi nem tudja titkolni, hogy meleg. De azért kíváncsian vártam az "Új Styles Barátnő" történetet Harry szájából.
-Nos, öm. Van egy lány.
-Ezt ki nem találtuk volna, Harry! -mondta cinikusan a műsorvezető.
-Tehát. Ez a lány egy nagyon közeli barátunk. Nem rég óta ismerjük, de nagyon kedveljük, mindannyian nagyon jóban vagyunk vele. De engem az első pillanattól kezdve valami nagyon vonz benne. Volt nemrég egy kisebb probléma, amikor azt hittük mindannyian, hogy örökre elveszítettük. De szerencsére ő felépült, és visszatért közénk.
-Mi is volt pontosan a baja A lánynak? -kíváncsiskodott Dylen, ezzel megint közbevágva Harry mondandóját. El se hiszem, hogy az egész életem képes kiecsetelni egy tévés showban!
-Nem hiszem, hogy szeretné, hogy elmondjam. -húzta a száját Harold.
-Hát nagyon is jól gondoltad, Styles! -üvöltöttem a tévének.
-Na, gyerünk! Úgy sem fogja megtudni! -itt jött el az a pillanat, hogy ki nem állhatom a pasast.
-Nem. Nem szeretné, és ezt tiszteletben tartom.
-Oké, Styles, oké. Ezt megjegyeztem... Na meséld tovább! -parancsolt rá a hülye pasi. Komolyan nem értem, hogy tudják őket elviselni a srácok.
-És miután visszatért, már biztos voltam benne, hogy többet érzek iránta, mint barátság. Mert szeretem. És ezt tudom. És már Ő is. Csak mikor ezt elmondtam neki, ő közölte velem, hogy ő ezt nem tudja viszonozni, mert mást szeret. -lehajtotta a fejét, a cipője orrát nézte, és tördelte az ujját. A tömeg persze rögtön 'Ahwww'-zni kezdett. De nem tudtam semmi mást észrevenni, csak azt, hogy Harry könnyei hullanak, a srácok meg értetlen fejet vágnak. Bizonyára nem tudtak erről. Csak annyit vettem észre, hogy Louis, aki Harry mellett ült, megfogta a kezét, megszorította azt, és azt mondta 'Minden rendben lesz'. Hazza kirántotta a kezét Louiséból, megtörölte a szemét és felnézett. Dylen terelte a témát, látta, hogy nem kell ezt tovább feszegetni. De már az én szívem is darabokban volt, hogy ilyen fájdalmat kellett okozzak az egyik legjobb barátomnak.
-Na és Zayn! Az egyedüli normális kapcsolatban lévő tag. Hogy mennek a dolgok Perrie-vel?
-Ó, nagyon jól. Boldogok vagyunk, nincsenek viták, és nyugisak a napjaink. A fiúk elfogadták őt, a csajok meg remélhetőleg elfogadtak engem. Én személy szerint nagyon bírom őket is. -mosolygott Zayn, és lerítt róla, hogy tényleg boldog.
-Hát akkor rendben srácok. Sok szerencsét a továbbiakban és köszönjük, hogy itt voltatok!
-Köszönjük a meghívást! -viszonozták egyszerre, majd kezet fogtak Dylennel, integettek a kamerába és közben kijöttek.
-A folytatásban eljön hozzánk Katy Perry, aki... -kikapcsoltam a tévét, és rögtön öltözni kezdtem. Tisztáznom kellett ezt az egészet Harryvel, és szerintem a srácoknak sem ártott egy alapos magyarázat. Szép lassan sétáltam le a szállodában a lépcsőn, azután pedig lassan raktam magam elé a lábam az utcán. Annyira rossz volt tudni, hogy azokat a könnyeket Harry szemében Én okoztam. Én, aki soha nem akartam neki ártani.
Mikor odaértem a fiúk házához, láttam, hogy már itthon vannak. Becsöngettem hát, és Liam nyitott ajtót. Egyből megöleltem és nem tudom miért, de megnyugodtam. Lehet, hogy azért, mert nem Harry volt az, de lehet csak azért, mert Liam maga volt a nyugodtság.
-Mi a baj? -kérdezte, mikor leültem a kanapéra.
-Én vagyok az. Én vagyok a baj.
-Ugyan miért? -gyűltek körém a többiek is, kivéve Harry. Hál' Istennek.
-Mert én okoztam Harry-nek fájdalmat. Én miattam sírt a tévében. És mert miattam mérges Louis-ra. -gördült ki pár csepp könny a szememből.
-Nyugi, ez nem a te hibád! Nem tehetsz arról, hogy te nem szereted őt úgy. És Lou-val pedig majd meg fog békélni! -ölelt magához Niall.
-Nem tudom, hogy mit mondtál neki, amiért haragszik rám, de hidd el, nem baj. Volt már ilyen, lesz is még. Ki fogunk békülni. Te pedig. Most menj föl hozzá, nekünk nem nyit ajtót, neked biztos fog. Beszéljétek meg.
-De ezen nincs mit megbeszélni...
-De van! -üvöltötték egyszerre.
-Hallottátok az egész sztorit?
-Nem, de biztos van megbeszélnivaló..
-Nem, nincs, Zayn. -ráztam meg a fejem, mert tudtam, hogy nem tudnék neki újat mondani.
-Akkor halljuk a történetet, hogy megláthassuk, kinek van igaza. -nem akartam elmondani, hogy ki az a másik személy, akiért Harryt kikosaraztam, méghozzá elég durván, de belekezdtem.
-Hát. Ez úgy volt, hogy mikor még a kocsijában voltunk, akkor elkezdte nekem magyarázni, hogy nem akart minket megzavarni Lou-val...-kérdőn néztek rám, mire csak legyintettem, hogy mindegy- és ezután elkezdtünk a szerelemről dumálni. Majd benyögte, hogy ő nem akar se nekem se Louis-nak rosszat, meg hogy neki én is, Louis is, meg a banda is fontos, de én valahogy máshogy. Azután meg azt mondta, hogy azt hiszi, hogy szerelmes belém és adjak neki egy esélyt. Mondtam, hogy sajnálom, de nem. Ezután nem szóltunk egy szót sem, majd mielőtt kiszálltam volna a kocsiból, benyögtem, hogy sajnálom. Felrohantam a szobámba, és nem sokkal az érkezésem után valaki kopogott. Ő volt az. Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt, de miután kimondtam a nevét, nem tudtam folytatni a mondatot, mert megcsókolt. Fogta a derekam és csókolt. Nem tudom miért, de visszacsókoltam. Egyszerűen nem tudtam mást tenni. És nem tagadom, élveztem. Ezután egy hosszas "veszekedés" következett arról, hogy én tudnék-e adni neki egy esélyt, mire mondtam, hogy nem, nem menne. Mondta, hogy de, mert visszacsókoltam. És itt már nem bírtam tartani a szám, elmondtam, hogy nem, nem menne, mert én mást szeretek, nem őt. Ezután elment, és már csak az interjún láttam. -daráltam el nekik az egészet, és szerintem minden második szót hibásan is mondtam, annyira hadartam nekik. Nem tudom, nem akartam ezt sokáig vitatni.
-Hű. -felpillantottam, mert az egész mese alatt a lábammal babráltam, és négy kikerekedett szempárral találtam magam szemben. Nem mertem közben rájuk nézni, de ezek a tekintetek mindent elárultak.
-Szerintem menj fel, és beszéljetek. -nyögte be Zayn.
-Biztos?
-Igen! -vágták rá mindannyian.
-Hát... legyen. -felálltam, és próbáltam elindulni, de egy kicsit megszédültem, így a fejemhez kaptam a kezem és inkább a mellettem ülő Niall-be kapaszkodtam, minthogy elessek.
-Jól vagy? -fogta meg a vállán pihenő kezem az ír fiú.
-Igen, persze. Most már jobb. -végre elmúlt a szédülés, így elindultam felfelé, Harry szobájához. Már tudtam, hogy melyik az, így megálltam előtte, majd óvatosan bekopogtam. Nem jött válasz, viszont én hallottam, hogy szuszog, így bementem. Óvatosan kinyitottam, majd becsuktam az ajtót. Szép lassan, észrevehetetlenül lépkedtem az ágyához, azután pedig halkan felemeltem a takaróját és bebújtam mellé. Karomat a derekára tettem, és néztem, ahogyan aludt. Nem kellett sok idő, hogy felébredjen.
-Nicol? -csillantak fel szemei, mikor észrevette, hogy a női kéz, ami a derekán pihen, az enyém.
-Igen. -mosolyogtam rá és ekkor végre egy valós mosoly terült szét arcán. Megöleltem, majd mikor felém fordult még egy puszit is adtam neki.
-Mi történt?
-Csak szeretnék bocsánatot kérni. Láttam az interjút.
-Neked nem kell miért bocsánatot kérned. Én meséltem el az életed nagy részét az egész világnak. Úgyhogy, sajnálom.
-Nem Harry, nekem igenis van miért bocsánatot kérnem. Neked nincs. Te csak felvállaltad az érzéseid. Én meg bunkó mód reagáltam rá. Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.
-Nem tudok rád haragudni.
-Pedig kéne. Miattam sírtál a tévében.
-Megérte. -megjelent egy huncut mosoly az arcán, és tudtam, hogy mire gondol.
-Jaj, Harry! -vállba bokszoltam- De most komolyan. Tudod milyen rossz volt látni, hogy az egyik legjobb barátom miattam sír? Olyan bűntudatom lett, hogy amint végeztetek, jöttem is ide. Annyira sajnálom.
-Ne legyen bűntudatod. Nem tehetsz róla, hogy nem engem, hanem Louis-t szereted.
-Köszönöm. És téged is szeretlek, csak nem úgy. Szóval akkor barátok?
-Barátok. -egymásra mosolyogtunk, majd Hazza visszafordult aludni.
-Aludhatok itt? Nincs kedvem hazamenni...
-Persze. -kitolta maga alól a párnát, a takarót pedig rám rakta. Én megráztam a fejem. Nem értette mi bajom, így szépen megfogtam a párnát, középre raktam, a takaró felét pedig átadtam neki. Így mindketten elfértünk, nem fáztunk és még párnánk is volt.

Azóta, hogy Harryvel újra kibékültünk, már nem látom jelét annak, hogy törné magát értem. És ennek nagyon örültem, mert ez azt jelentette, hogy -valószínűleg- túllépett rajtam. Louis-val egyre több időt töltöttem kettesben, próbáltam kideríteni, hogy vajon én is bejövök-e neki. De nem tudtam erre koncentrálni, amikor vele voltam. Inkább csak élveztem, hogy van valaki, akit szeretek, még akkor is, ha ő nem szeret úgy.
-Figyelj Louis!
-Igen? -fordult felém a tál popcornja felől.
-Mi újság a lányokkal?
-Hát, most van egy, akivel nagyon sok időt töltök és kezdem megkedvelni, de amúgy nem nagyon vannak.
-Igen? És mióta ismered? -ekkor először mertem tőle ilyet kérdezni, és most is csak azért, mert épp tévét nézett, és ilyenkor nem figyel, csak válaszol.
-Háát, nem olyan régen. De ettől függetlenül, kedvelem. -motyogta, és ekkor észrevettem, hogy Harry ott áll a nappali sarkában és mosolyog. Tátogtam neki egy mi van?-t, mire a válasz csak egy röhögés volt, majd ki is ment. Nem értettem.
-És szép lány?
-Igen. Nagyon. És imádom a szép hosszú, barna haját. -ennél több nekem nem kellett, a leírás épp illett rám. Felálltam, és egy 'ez az' kíséretében elhagytam a szobát. Kimentem és az első embert, akit megláttam az udvaron, jelen esetben Niallt, megöleltem.
-Hohó. Mi történt? -mosolygott rám kedvesen.
-Semmi. Csak ez most jól esett. -rávigyorogtam, majd csatlakoztam a többiekhez. Amolyan tábortűz szerűség volt, igaz, hogy tél volt, de nem érdekelte a fiúkat. Leültem egy üres helyre, mellém Niall a gitárral, és pengetni kezdte. Ekkor Louis is csatlakozott hozzánk, és a srácok énekelni kezdtek. Harry ült mellettem, és elkezdett böködni, hogy én is énekeljek.
-Harry ne. Krélek ne.
-De-de! Énekelni fogsz.
-Nem, nem fogok.
-Dehogynem! -és egy akkorát belém ütött, hogy sajogni kezdett az oldalam.
-Harry hagyj már békén! -sikongattam a nevetésből, ugyanis csikizni is elkezdett. A fiúk csak érdekesen nézték a jelenetet, de énekeltek tovább. Annyira csikizett, hogy már majdnem sírtam is.
-A-a. Énekelsz? -húzogatta a szemöldökét.
-Jó, oké, legyen! Énekelek. -adtam végül be a derekam, mert már nem bírtam tovább. Megtörölgettem a szemem, majd szép lassan, jó halkan beszálltam az éneklésbe.
-Hangosabban. -bökött ismét oldalba Harry. Most már inkább hallgattam rá, nem akartam megint majdnem meghalni, úgyhogy normális hangerővel énekelni kezdtem. A második dal közepe felé már élveztem is, hogy ilyen táboros hangulat van. A tűz körül ülünk, gitározik Niall és énekelünk. El is felejtette velem, hogy tél van. Körülbelül 10 dalt énekeltünk, mikor a srácok fázni kezdtek, és inkább elkezdtünk pakolni.
-Miért nem szoktál énekelni? -vette el előlem a poharat Harry.
-Mert nem tudok.
-Ó, dehogynem. -körbement és az összes poharat elvette, majd megállt előttem.
-Harry erről úgy sem tudsz meggyőzni. Nem tudok énekelni, és kész.
-Higgyél már nekem! Csodaszép hangod van. -megráztam a fejem, mire csak legyintett egyet, és felhúzott a padról, amin ültem. Sosem mondták nekem, hogy szép hangom lenne, sőt, inkább le is fikázták. De Harry szájából valahogy elhittem, hogy szép hangom van, csak ezt nem vallottam be neki. És miért hittem neki? Mert ő biztos nem hazudna nekem.
Megágyaztam magamnak a kanapén, szépen bebújtam, majd vártam, hogy az álommanó elvigyen az álmok világába. De ehelyett a Harrymanó jött, hogy elvigyen a Harry világába. Felhúzott a kanapéról, megpofozott majd elkezdett velem kiabálni.
-Ezt mégis hogy a büdös picsába képzelted?
-De Harry... mit? -néztem rá félénken, mert fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé.
-Hát ezt! Hogy képzelted?
-Nem értelek. Nem csináltam semmit.
-Na ne hazudj! Tudom, hogy tudod, hogy hogy értettem! -üvöltött még mindig, mire csak megráztam a fejem, és már könnyek gyűltek a szemembe a szorításától, ami nem fájt, de egy átlag embernek fájna. És én egy átlag lány életét élem, még csak a vér közelébe sem megyek. Max a nyulakéba.
-Harry... ez... fáj. -mondtam szaggatottan, és próbáltam nem sírni.
-Ó, bocsánat. Nagyon megszorítottam? -nézett rám aggódó tekintettel, és nem értettem, hogy mi történt. Miért volt velem ilyen? Miért lett hirtelen törődő? Bólintottam, hogy eléggé fáj, de látta rajtam, hogy nem értem az egészet.- Nem akartam ennyire megszorítani a kezed, csak kicsit szívatni akartalak. Sajnálom. Na gyere, nem itt fogsz aludni. -ja, hogy erre mondta, hogy hogy képzeltem! Én hülye! Na nem baj, követtem őt a szobájába, elhelyezkedtünk a megszokott módon, majd már a Harry világában is jártunk, ahova Harrymanó hozott.

/Nem jöttek össze!!!! Nicol és Harry csak legjobb barátok!!;D/

~10. rész

Elnézéééést.! Annyira bele kellett a félév miatt húznom a tanulásba, hogy semmi szabadidőm nem maradt. De, most itt vagyok, úgyhogy remélem még mindig szívesen fogjátok olvasni.:) Ez most kicsit ilyen mindenkivel érzelgünk rész lett. Jó olvasást.! :D

                                                                          **

Niall csak evett, és még mindig semmit sem mondott. A hallgatása is csak azt bizonyította számomra, hogy biztos van valami, amit nem mond el. Nem tudtam, hogy hogyan bírjam szóra, így találgatni kezdtem.
-Talán valami baj van a bandában? -megrázta a fejét- Akkor beteg vagy? -ismét csak fej rázást kaptam- Akkor mégis mi a baj, Niall?
-Semmi... csak van egy lány. Anne a neve. És nem tudom, hogy mit kéne tegyek.
-De miért nem?
-Mert félek. Mármint nem! Nem félek, csak nem vagyok biztos abban, hogy mit érzek.
-Mióta ismered? Hol találkoztatok?
-2 hónapja találkoztunk a McDonald's-ban. Véletlenül neki futottam és így kivertem a kaját a kezéből. Azután beszélgettünk, és azóta is csomószor vagyunk együtt. De nem tudom... olyan más nekem.
-Hívd el randizni, hogy megtudd, mit is érzel. Hidd el, ez beválik.
-Köszönöm, Nicol.
-Szívesen. De tudod, ezt azért igazán elmondhattad volna. Ez nem nagy dolog. És tudod, hogy én mindig segítek, ha baj van. -rámosolyogtam, majd visszasétáltam a kanapéra- Szerintem menj fel, és próbálj meg aludni. Jó éjt. -lehunytam a szemem és már sokkal könnyebben ment az elalvás, mint azelőtt gondoltam.
Reggel Liam hangja keltett. Ott guggolt előttem, rázogatta a vállam, hogy keljek fel és közben még pizsamában volt.
-Nicol ébredj, ha nem akarsz hideg vizet magadon.
-Mi?! -pattantam ki azonnal az ágyból.
-A többiek meg akarnak szívatni. Mondtam, hogy a víz kicsit túlzás, de nem érdekelte őket. Úgyhogy gyere, ha nem akarsz vizes lenni. -felém nyújtotta a kezét, és belehelyeztem az enyémet és szaladtunk is kifelé. Kint kerestünk egy nyugis fát, felmásztunk rá, és vártuk, hogy jöjjön a támadás. De nem jött, így Liam beszélni kezdett.
-Figyelj, sajnálom. Nem akartam.
-De mit, Liam?
-Nem akartalak a múltkor megbántani. Csak tudni akartam, hogy mi az igazság, de ahogy láttam, csak a mi érdekünkben nem mondtad el. Sajnálom.
-Semmi baj. És tudod, ha olyan egyszerű lenne ez az egész, akkor már rég tudnátok. De sajnos nem az. Egyáltalán..
-Most már tudom. Azért tettem, mert mindig a legjobbat akarom a bandának, és tudni szerettem volna, hogy miért nem az igazat mondtad. De ezzel csak téged bántottalak meg...
-Nem baj, Liam. Megértelek. De hidd el, hogy nekem sem könnyű ezt titokban tartani. De muszáj. És tudod mennyit jelentett most nekem az, hogy nem hazugnak neveztél, hanem csak annyit mondtál, hogy nem mondtam igazat? Bár ugyan az a kettő jelentésben, de te mégsem a csúnyábbat mondtad. Ez sokat jelent. -vetettem felé egy mosolyt, majd kikukucskáltam az ág mellett, hogy jönnek-e a többiek.
-Tudja ezt valaki? -azt hiszem ez az a kérdés, amit nem akartam megválaszolni. Ha azt mondom, hogy igen, akkor az lesz, hogy csak nekik nem mondom el. Ha pedig azt mondom, hogy nem, akkor.. akkor ismét hazudnom kell. Így nem maradt választási lehetőségem. Elhatároztam, hogy innentől csak az igazat mondom.
-Csak John. Senki más.
-És beszéltek róla?
-Nem igazán. De ez miért fontos?
-Mert ha tényleg ennyire komoly ez az ügy, akkor nem szabad magadban tartani. Még a végén felemészt, és ez lesz a gondok okozója. Onnantól már nehéz visszacsinálni mindent... Aggódom érted. Főleg azért, mert nagyon fontos vagy a bandának is és nekem is.
-Ha tudnád, hogy én ezt hány éve őrzöm....! -és itt bántam meg az egész őszinteség dolgot. Amilyen gyorsan kicsusszant a számon, olyan gyorsan is akartam visszavonni.
-Mióta?
-Nagyon rég óta. És ennek a beszélgetésnek most van vége, bocsi. -lepattantam a fáról, és be is mentem. Kezdtem azt hinni, hogy a srácok nem is akartak leönteni, csak el akart csalni beszélgetni. És ez eléggé rossz volt. De be kellett lássam, hogy Liam nem hazudik, soha. A fiúk ugyanis amint leültem, szaladtak le a lépcsőn és hozták a vödröt a vízzel. Az összes rajtam landolt. Az arc kifejezésem elég vicces lehetett, mert az összes fiú a földön fekve röhögött, közben már a hasukat fogva. Liam lépett be, és csak egy mondatot hagyott nekünk:
-Én megmondtam! -majd felsétált.
-Fiúk! Ez nem vicces! -álltam fel, hogy kicsavarjam a vizet magamból.
-Hát ez nem is. Csak az arc kifejezésed, mikor leöntöttünk. Na az vicces! -mondta Zayn szaggatottan, ugyanis alig kapott levegőt a röhögéstől. Ekkor belőlem is kitört a nevetés, és mellettük landoltam a padlón.
Egy idő után már csak én és Louis maradtunk, ketten. Beszélgetni kezdtünk.
-Jó, hogy végül itt maradtál.
-Szerintem is. Nem bírnék nélkületek élni.
-Hát még mi, azzal a tudattal, hogy halott vagy! Még belegondolni is rossz.
-Egyet kell értsek.
-Hallom Liam-mel volt egy nem túl kellemes beszélgetésed a parkban.
-Igen...
-Szeretném, ha tudnád, hogy csak miattunk ilyen. Mert félt minket. És téged is. Nem akart megbántani.
-Tudom, már bocsánatot kért.
-És most szent a béke?
-Nem vagyok harag tartó. Főleg nem ilyen jó barátokkal szemben.
-Akkor jó. Mert nem tudtam volna közted és közte választani. Tudod, nagyon fontos vagy nekem.
-Ahogy te is nekem. És tudod mi a legfurább?
-Na mi? -fordult át a hátáról velem szembe. Én is így tettem.
-Az, hogy én azt hittem, hogy miután kiderült, hogy csak azért ismertelek meg titeket, mert meg kellett volna öljelek, azután nem leszek fontos se neked, se a többieknek. És csak reménykedni tudtam benne, hogy ezek a szavak elhagyják egyszer majd a szádat, és felém irányulva jönnek.
-Képtelenség lenne, hogy ne legyél fontos nekem. Már az első pillanattól kezdve vonz valami benned. Valami megmagyarázhatatlan. De nekem tetszik. -mosolygott rám.
-Nekem is. -arcunk közeledett, szánk már majdnem összeért, és mindketten ugyan annyira vágytunk erre a csókra. De mégis volt valami, amiért a sors ezt most nem engedte meg nekünk. Inkább nevezzük ezt a valamit valakinek.
-Khmm. -szakított félbe minket Harry- Nem akarok megzavarni semmit, de Lou készülj, nekünk interjúra kell mennünk.
-Nem zavartál meg semmit. Már nekem is mennem kéne. -álltam fel és elkezdtem bedobálni a cuccaim a táskámba. Elköszöntem a srácoktól, majd kiléptem a házból. Már sötét volt. A lámpák égtek az utcán, és én pedig a srácok háza előtt álltam. Hát ez is megtörtént. Havat láttam elszállni az arcom előtt. Majd még egyet és még egyet. Egyre többet és többet. Ekkor tudatosult bennem, hogy nemsokára egy újabb évnek lesz vége, tél van. Nem szerettem hóban mászkálni, így visszaszaladtam a házba.
-Srácooook! Nem akarok zavarni, de ki van kész? -elém pattant Harry a kanapéról, és már mondtam is, hogy mit szeretnék- Nem tudnál hazavinni? Esik a hó és nem szeretek hóban menni. Kérleeek!
-Na jó, legyen. De ha elkések, rád fogom!
-Köszönööm! -nekiestem és megöleltem.
-Hazaviszem Nicolt, már csak a helyszínen találkozunk!
-Okéééé! -hangzott a válasz visszhangban. Beszálltunk a nagy Range Rover-be, és már mentünk is. Elég lassú volt a forgalom így, hogy végre hó is volt az úton.
-Tudod, én tényleg nem akartam megzavarni semmit. Csak szólni akartam Louis-nak, hogy készüljön és.. -magyarázkodott, de teljesen fölöslegesen.
-Nyugi, Harry. Tudom.
-Akkor jó. Amúgy... szerelmes vagy Louis-ba? -nyögte ki végül a kérdést. Az arcára vezettem szép lassan a tekintetem, ő ekkor vissza az útra. Arcán tükröződött, hogy kicsit tart a választól. Nem tudtam mit mondjak, mert én magam sem voltam biztos abban, hogy ez szerelem.
-Nem tudom.
-Mi az, hogy nem tudod?
-Az, hogy nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az, de biztos, hogy nem közömbös nekem.
-Tudod... én nem akarok rosszat se Lou-nak, se neked. De magamnak se.
-Mire akarsz ezzel célozni? -bár sejtettem, hogy mi fog következni, nem akartam elhinni.
-Hát... Fontos vagy nekem. Louis is az. A banda is az. De te valahogy máshogy. Tudod, én azt hiszem.... azt hiszem. Azt hiszem szerelmes vagyok beléd. -itt jött ki az a mondat, amit nem akartam hallani. Igaz, hogy Harry sem volt számomra közömbös, de Louis-t sokkal jobban szerettem. És ebben biztos voltam. Nem akartam belegondolni, hogy ez most neki milyen nehéz, nem akartam megbántani, de reményt sem nagyon akartam adni. Mert ki tudja, hogy mit rejt még a jövő.
-Figyelj Harry. Én tudom, hogy ez most milyen nehéz neked, de kérlek ne nehezítsd meg nekem is. Louis a legjobb barátod, és én azt hiszem, hogy őt szeretem. Igen, én őt szeretem. Kérlek, legyünk barátok!
-De Nicol én hiszem, hogy számodra nem csak egy barát vagyok. Elég, ha ránézek a gyönyörűen csillogó barna szemeidre. Mindent elárulnak...
-Igen Harry. Nem vagy nekem közömbös, de én akkor is Louis-t szeretem. Kérlek ne nehezíts meg mindent!
-Csak adj nekem egy esélyt! Egy esélyt kérek, semmi többet. -nem válaszoltam. Nem akartam megbántani. Egészen addig nem válaszoltam, míg be nem parkolt a hotel parkolójába.
-Sajnálom, Harry... -kiszálltam a kocsiból, és befutottam a szobámba. Normálisan, nem feltűnően. Leraktam a cuccom, és ekkor pár könnycseppet véltem legördülni arcomról. Nem akartam ezt. Sohasem. És most mégis megkaptam. Ledőltem ágyamra, letöröltem könnycseppem, majd csöngetést hallottam. Azt hittem John lesz az, így nagy lendülettel keltem fel, és szaladtam ajtót nyitni. Tévedtem. Amint felrántottam az ajtót, mást láttam ott állni.
-Harry mi... -nem hagyta befejezni a mondatom, megragadta a derekam, magához húzott és a száját a számra tapasztotta. Ajkai bőszen falták az enyémet, nyelvének nem tudom miért, de utat engedtem. Élveztem. Ezt nem tagadom, élveztem. De érzelmeket nem sokasított bennem. Amint elengedte számat, derekamat még mindig karolta.
-Látod? Adnod kell egy esélyt! Kérlek.
-Nem Harry, sajnálom. Nekem ez nem menne.
-De menne! Hisz visszacsókoltál. Ne mondd, hogy neked nem jelentett semmit.
-Élveztem, ezt nem tagadom. De az érzelmeim nem változtak. Sajnálom. -kezét szép lassan a derekamról lecsúsztatta maga mellé, elfordult és elindult kifelé. A liftet várta, de én még mindig néztem. Meg akartam győződni arról, hogy nem látszik rajta semmi. De mikor megjött a lift, visszafordult.
-Nézd majd az interjút. -arcán látszott pár könnycsepp, melyek csillogtak a ráeső fényben. Alakja eltűnt a liftben, én pedig becsuktam az ajtóm, és visszamentem, hogy nézhessem azt az interjút.

~ 9. rész

Na itt is vagyok. Bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de egyszerűen nem bírtam már húzni a rész végét. Remélem tetszeni fog, nem rizsázok, jó olvasást.:)

                                                                       

Azután, hogy Liam-et otthagytam a parkban, nem beszéltem egyik fiúval sem. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, hogyan kéne viselkednem Liam előtt. Ilyen helyzetben még sosem voltam. Talán be kéne őt, őket avatnom a titkomba? Vagy titkoljam tovább? Egyszerűen nem találtam választ a kérdésekre. Talán túl közel engedtem magamhoz őket? Minél többet maradtam a gondolataimmal együtt, annál több megválaszolatlan kérdésem lett. És nem tudtam velük mit kezdeni.
-Segíthetek, Nicol? -zökkentett ki John a gondolataimból, ismét.
-Mi? Mégis miben?
-Hát nem tudom. Olyan fura vagy mostanában. Minden rendben?
-Igen... vagyis nem.
-Na mesélj. -ült le elém a földre, mintha mese délutánt tartanék.
-A fiúk. Vagyis Liam.
-Mi van vele?
-Ő a baj.
-Miért?
-Mert tudja. Vagyis sejti.
-De mit, Nicol? Azt hittem ennél kicsit bőbeszédűbb leszel.
-Bocsánat. Csak tudod, mióta a fiúknál jártam, annyi minden megváltozott. Miután elmentem, Liam követett.
Aztán egy parkban megkérdezte, hogy mi történt valójában, mert nem hiszi el a mesém. És nem tudtam kimagyarázni magam. Ebből az lett, hogy ideges lettem, és azt mondtam, hogy az igazság túl bonyolult és veszélyes, és nem véletlenül nem azt mondtam. És ezután elfutottam.
-Hát ez gáz.
-Azt hittem ennél azért együtt érzőbb leszel.
-De ez nem is olyan nagy baj. Csak nem kell kettesben maradnod Liam-mel és meg van oldva. A társaságban csak nem fog rákérdezni, főleg úgy, hogy ezt mondtad.
-Köszönöm. -megöleltem, majd felkaptam a táskám és elmentem a fiúkhoz. Már rég nem voltam náluk, nem válaszoltam a hívásaikra, gondolom aggódtak. Úgyhogy szépen odamentem és próbáltam kerülni Liam-et.
-Szia. Gyere be. -állt félre az ajtóból Niall.
-Sziasztoook! -köszöntem, amint levettem a kabátom és cipőm.
-Helló! Már aggódtunk. -öleltek át mindannyian.
-És mizu veletek?
-Inkább veled mi történt? -támadt le Liam.
-Hát csak kirándulni voltunk John-nal. Program?
-Nem tudom. Egy lézer harc? -vetette fel az ötletet Harry.
-Tőlem mehetünk. -rántottam meg a vállam. Minden fiú készülődni kezdett, én pedig lehuppantam a kanapéra és vártam. Aztán mikor meguntam, kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak narancs levet. A konyha pulton támaszkodtam, mikor valaki úgy megijesztett, hogy ráöntöttem az egészet.
-Ne ijedj meg! -üvöltött Niall, és mint mondtam, a pólóján landolt a poharam tartalma.- Fú, te aztán ijedős vagy! Most cserélhetek pólót.
-Upsz, bocsi. Csak éppen gondolkoztam, és akkor igen, elég ijedős vagyok...
-Semmi baj. Na megyek és átveszem. -felsétált, de ekkor újabb társaságot kaptam.
-Beszélnünk kell.
-Ne Liam, ne most. Kérlek.
-De tisztáznunk kell ezt az egészet. Tudom, hogy titkolsz valamit, azért futottál el.
-Kérlek..
-Békén hagylak, ha elmondod nekem. Kérlek.
-Nem akarod te azt tudni. Elmondtam, hogy nem véletlenül nem azt mondtam.
-Tudom. De kérlek. Csak nekem.
-Nem. És erről nem akarok többet beszélni. -betettem az üres poharat a mosogatóba, majd kiviharzottam a konyhából. A többiek már készen voltak, így felhúztam a bakancsomat, felvettem a kabátom és táskám majd indultunk is. Egy barátságos, nem túl neves helyre mentünk, így alig voltak. Kibéreltük a pályát, majd játszani kezdtünk. A fényeket lekapcsolták, csak színes neon csíkok voltak, amik egész jól bevilágították a pályát. Elbújtam az egyik akadály mögé, majd vártam, hogy valaki ellője az első lövést. Meg is tették, pontosan mellőlem, amire összerezzentem, mert azt hittem engem nyír az a valaki majd ki. De ekkor egy guruló bohócot láttam beülni mellém. Louis volt az.
-Kit nyírtál ki? -kérdeztem, de szinte még én is alig hallottam.
-Niallert. Szegény ahhoz képest amilyen pici, olyan nehezen bújik el. -felnevettünk, majd kinéztem jobb oldalt, és lelőttem Liam-et. Ezután átgurultam a másik védő helyre, majd lelőttem Zaynt is. Még mindenki bent volt, hiszen mindenkinek kettő életet adtunk, úgy döntöttünk. Ezután kigördültem balra, és lelőttem sorban Liam-et, Niallt és Zaynt. Ők csak csodálkozva néztek rám, hisz elfogyott az életük, és én öltem meg őket. Harry és Louis összekacsintottak, ebből gondoltam, hogy engem akarnak megölni. Amikor Harry elkezdett szaladni, gyorsan belelőttem kétszer, ezzel kiesett, majd elbújtam, és vártam, hogy Louis felbukkanjon. De nem hallottam semmit, így felálltam, és egy életemet el is vesztettem, ugyanis meglőtt. Ezután kaptam gyorsan még egyet, és halált színlelve a földre estem. A következő meneteket mind én és Harry fejeztük be, persze én nyertem, így az egész bandát a porba aláztam. Egy nagyon jó délutánról tartottunk hazafelé.
-Nicol drága, te hol tanultál meg így lőni?
-Hát kedves Harold, nem tudom.
-De valahol csak megtanultál ha ilyen szépen megöltél minket.
-Nem tanultam. Mondjuk úgy, hogy ösztön.
-De honnan?
-Hát. Az apám vadász volt.. -nem szívesen emlékeztem vissza azokra az évekre, amikor még a családommal voltam, mert akkor az is eszembe jutott, hogy utána kitagadtak. És ez fájt a legjobban. Ezért nem bírtam senkinek sem elmondani, hogy valójában mi is vagyok. Féltem, hogy ő is letagadna, és otthagyna. Nem bírtam volna ezt még egyszer elviselni, így soha senki nem tudta, csak az, aki saját maga is vámpír.
-Maradsz estére? -terelte el a figyelmem Louis.
-Ühüm, szívesen. -beléptünk az ajtón és mindenki levakarta magáról a sok ruhát. Én elmentem lezuhanyozni, majd a többiek is, és beültünk egy jó kis vasárnap esti mozi estre. Betettük a kedvenc filmjeinket, és azokat néztük. Kivéve azokat, amiket csak egy ember szeret. Ezután mindenki elment aludni. Én szokás szerint a kanapén aludtam, volna. Ha tudtam volna. Liam biztosan sejti, hogy nem egy normális ember vagyok. Hogy valami nem stimmel velem. Csak nem tudja, hogy mi. És ezen gondolkozni alvás helyett nem igazán jó. Tehát nem tehettem mást, leszorítottam a szemeim és tudatban szinte kényszerítettem magam az alvásra. De tányér csörömpölés megzavart. Kipattantam az ágyból és berohantam a konyhába. Megtörölgettem a szemem, majd kérdeztem az előttem álló félmeztelen fiútól.
-Hát te mit csinálsz itt ilyenkor?
-Öm. Kaját. Éhes voltam. Kérsz?
-Nem, köszi.
-Akkor legalább leülsz velem beszélgetni?
-Persze. Mi a baj, Niall?
-Baj? Mi... miről beszélsz?
-Látom, hogy baj van. Na egyed a kaját és közben mesélj. -utasítottam, mire ő csak harapott egy falatot a szendvicséből, majd jó alaposan rágta és közben tág szemekkel nézett rám. Hiába mondta, hogy nincs baj, én láttam rajta, hogy valami zavarja.

~ 8. rész

Na siettem, és már itt is vagyok.:) Ha tetszik, iratkozzatok fel, kommenteljetek, vagy csak nyomjatok egy gombot.:) Ja, és annyira kedvesek vagytok, hogy azt el nem hiszitek. Hiába gondoljátok, hogy nem figyelem, de, én igen is nézem, hogy mit írtok nekem hozzászólásban. És azt kell, hogy mondjam, nagyon jól esnek a szavaitok.:') Na jó olvasást.:)

                                                                             **

-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak majd jönni a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket. Hirtelen az összes megtanult szót megszűnt létezni. A számat szólásra nyitottam, mikor Louis közbevágott.
-Te élsz? -olyan hangsúllyal kérdezte, hogy az összes eddigi fent tartásom megszűnt. Annyi érzelem volt benne, hogy azt még két szóból én nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy örült, meglepődött, boldog volt és igazi érzelmek gyűltek fel benne. Igaziak. Talán ez a legfontosabb az összes közül. Nem tudtam semmit sem mondani, csak bólintottam egyet, és könnyes szemmel megöleltem őket. Betoltak a nappaliba, és magyarázatot követeltek. De én csak ültem, és egyik szem párból a másikba néztem. Nem tudtam mégis mit kéne mondanom. Mondjam el, hogy igazából nem is élek, hanem már rég halott vagyok? Mondjam el, hogy egy vámpír a legjobb barátom és magam is az vagyok? Vagy esetleg, hogy valami boszorkányság és John élesztett fel a volt pasim után, aki kitépte a szívem és még régen vámpírrá változtatott? Vagy, hogy már nem kell tőle félni, mert megöltem? Nem, ezeket semmiképp nem mondhattam el, de elfutni sem volt már lehetőségem. Téma terelés sem jöhetett volna be, mert ezt úgy sem felejtik el, soha. Tehát ültem, és csak vártam, hogy eszembe jusson valami.
-Nem akarod elmondani, hogy hogyan támadtál fel a halálodból? -húzta fel a szemöldökét Harry. Itt már nem volt több időm, hát belekezdtem valamibe, ami eszembe jutott. Nem tudtam mi fog kisülni belőle.
-Hát, öm... izé.. az elejétől?
-Mért, talán a végéről akarod? Nekünk úgy is jó... -csapta össze a tenyerét a kis vicces fiú, Harry.
-Jó, oké. Tehát. Azt ugye tudjátok, hogy hogyan találkoztunk. -bólintottak- Azzal a szándékkal jöttem elétek, hogy meg kell... meg kell... nos meg kell öljem Louis-t. De ez csak azért volt, mert a volt pasim egy elmebeteg, aki állandóan azokkal intézteti az ő ügyeit, akik félnek tőle.
-Miért félsz tőle?
-Hosszú történet, és már nem is félek. Na szóval, ő ideküldött, hogy vagy megöllek, vagy ő öl meg engem. És már ismeritek a legjobb barátomat, John-t, aki úgy mutatkozott be, hogy a bátyám. Ő jött velem, hogy segítsen a közeletekbe férkőzni. De azt egyikünk sem gondolta, hogy ilyen gyorsan beengedtek ide. Szóval miután megismertelek titeket, úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg a feladatot, nem érdekel engem Brad. Annyira megszerettelek titeket, hogy nem ment. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. És ezt elmondtam Bradnek, aki csak annyit mondott, hogy tudom, hogy mivel jár, ha tényleg így gondolom, akkor nem kell megcsinálnom. Nos, ez azzal járt, hogy megöl. Megígértettem vele, hogy hogyha én meghalok, akkor egy ujjal sem ér hozzátok, és nem is kér meg senkit, hogy öljön meg, vagy bántson titeket. Ja, mert Harry téged is ki akart nyírni, de azt sem hagytam. És ezután vérrel megpecsételtük ígéretünket. Én eljöttem elbúcsúzni, John-nak írtam egy levelet, amit olvastatok, és kikérettem egy "kaszkadőrt" magamnak. Megcsinálták úgy, hogy úgy nézzen ki, mint én, és én elbújtam. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem jövök ide vissza, és nem kerülök Brad közelébe. De miután végignéztem, ahogy a legjobb barátom, szinte már bátyám szenved emiatt, nem voltam képes itt hagyni őt sem és titeket sem. Úgyhogy visszamentem hozzá, és elmondtam, hogy mi is történt, és lecsukattuk Bradet. Életfogytiglant fog kapni. Viszont nagyon szépen kérlek, hogy ti ne haragudjatok rám. Annyira szeretlek titeket, és ezért képes lettem volna meghalni, de eszembe jutott ez a megoldás. -és meg is haltam értetek, tettem hozzá magamban- Könyörgöm, ne haragudjatok rám. Sosem játszottam meg magam, mindig önmagam voltam, csak a találkozásunk indoka más, mint a puszta véletlen. -de ők ahelyett, hogy válaszoltak volna, csak ültek, és bambultak rám. Megértem, hogy egy ilyet fel kell dolgozni, de nekem ez annyira ideg tépő várakozás volt, hogy azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem lehetséges, hogy ennek így legyen vége. Ők is tudják, hogy szeretem őket, már milliószor elmondtam nekik, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy nem hiszik most már el ezt a számból.
Már vagy 10 perce csak ültek és bambultak ki a fejükből, mikor Louis és Harry egyszerre kapták fel a fejüket:
-Mi? -közben ezt üvöltve.
-Mi, mi? Mi? -na ebbe még én is belezavarodtam és ők is.
-Te majdnem meghaltál értünk? -bólintottam- Ezt nem hiszem el! Esetleg ha szóltál volna, akkor megoldhattuk volna közösen.
-Nem, Harry, ezt biztos nem. Ez egy olyan ügy volt, amit csak én oldhattam meg, és meg is tettem.
-De akkor ki volt az a halott lány, akit láttunk? -hitetlenkedett Liam.
-Természetesen a kaszkadőröm. Olyat kértem, akinek nincs családja, és depressziós. Ő volt az egyetlen. -megrázták a fejüket és megöleltek.- Szóval nem haragszotok?
-De! -üvöltötték egyszerre.
-De az fontosabb, hogy élsz. -tette hozzá Niall, mire a fiúk csak hevesen bólogattak, ezzel jelezve, hogy egyet értenek. Vigyorogtam egy sort, majd felálltam a kanapéról.
-Köszönök srácok mindent. Annyira örülök, hogy nem utáltatok meg... -majd elindultam.
-Te meg hova mész?
-Mosdóba?! -felröhögtem kínosan, mire ők ezt egy 'Jaaaa'-val nyugtázták és elkezdtek röhögni. Amint beértem, John számát tárcsáztam.
-Megbocsátottaaaaaaaaaak! -üvöltöttem neki, szerintem még a fiúk is hallották.
-Neked is szia.
-Ö, bocsi. Szia.
-És akkor szent a béke és minden megy tovább ugyan úgy ahogy eddig? És azt ugye nem mondtad el, hogy vámpír vagy?
-Neem, dehogyis. És azt mondták, hogy haragszanak, de az fontosabb, hogy élek. Annyira boldog vagyook!
-Hát azt hallom. Na majd beszélünk ha hazajössz, mert így kiszakad a dobhártyám. Szia.
-Okés, szia. -letettem, ugráltam egy sort, majd kimentem. De az ajtó 5 bohókás fiúba ütközött. Mondanom sem kell mennyire felnevettem, mikor megláttam az egymáson fekvő idiótákat, akiknek a füle az ajtónak van támasztva, csakhogy hallják amit mondok. Kár hogy az anélkül is biztosan hallható volt. Ők bevágták a durcát, amikor én már a földön fetrengtem a nevetéstől. Olyan pofikat tudnak vágni! Amikor abba hagytam a nevetést, rögtön visszavágtak.
-Szóval Nicol. Megbocsátottaaaaaaaaaaak, annyira boldog vagyook! -mondta nyávogós hangon.
-Szóval Harry. -és itt visszamásztam abba a pózba, amibe ő helyezkedett el, mikor kijöttem. Hát azt hiszem én nyertem, mert a többiek nálam hangosabban nevettek.
-Hát ezt most jól megkaptad Hazza. -veregette vállba őt Zayn. Én megöleltem őt, majd visszamentem a nappaliba.
-Mi a terv? -kérdeztem, mikor lehuppantak mellém.
-Az, hogy kibékítesz minket. Mert tudod nem felejtettük ám el, hogy Te..-nevetett közbe- Szóval Tee meg akartál engem ölni. -nevetett fel ismét.
-Héhé. Te nem tudod, milyen erős is vagyok én! Egy igazi gyilkos!
-Igen, persze. Valahol az integető hájad alatt.. -nevettek ismét. Belebokszoltam egyet a vállába, direkt erősen, és rögtön elhallgatott.
-Jól, van, jól van! -felemelte a kezét védekezés képen- Nem szóltam.
-Azért. Na és hogyan kell kiengeszteljelek téged, bocs titeket?
-Nos, azt még nem tudom. Srácok, ötlet?
-Nincs. -rázták meg egyszerre a fejüket.
-Még ezt is nekem kéne kitalálnom? -emeltem fel a kezem, mint a kényes picsák, és picsás hangon dumáltam.
-Hát, amíg ki nem találjuk, addig beszélhetnél így. -röhögött fel egyedül Harry. Az értetlen tekintetek mind rászegeződtek, majd ő abbahagyta a nevetést, és kínosan lehajtotta a fejét.
-Harry,szerintem az ilyet hanyagoljuk, mert még jobban beégeted magad. Először is: 32 évessel kavarni? Pfúj. Másodszor: Tini picsák is bejönnek nem csak a nyanyák? Szóval a picsák?
-Nicol. Caroline igen is szexi! Csak meg kell találni azt, ami tetszik rajta.
-Akkor te jó mélyen kutakodhattál... -azt hiszem ma teljesen újult erőben vagyok, teljesen lealáztam szegény Harryt. Ezután nem is szólalt inkább meg. Megnéztünk egy filmet, valami vámpíros szar volt, és nem egyszer felordítottam, hogy 'Ez nem is így van te segg arc.' A kíváncsi tekinteteket csak leintettem, majd néztük tovább a filmet. Mikor vége lett, elköszöntem tőlük, és elindultam haza, John-hoz. De amint elhagytam az előkertjüket, Liam szólt utánam.
-Nicol, váárj!
-Otthagytam valamit? -fordultam felé. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem.
-Nem. Csak beszélni akartam. Gyere, menjünk el sétálni. -sétáltunk össze vissza, de egy mukkot sem szólalt meg. Néha én kérdeztem tőle, ő válaszolt, de semmi több. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja. Aztán mikor beértünk a parkba, leült egy padra, én mellé, és belekezdett.
-Szóval mi folyik itt?
-Miről beszélsz?
-Ugyan, Nicol. Még a vak is látta, hogy a halott lány, aki a padlón feküdt, az te voltál. Én nem veszem be, hogy az a "kaszkadőr" lány volt az. A legjobb barátod, aki állítása szerint a bátyád, ő csak felismert volna, és mi is. Láttam, a szememmel, hogy az te voltál.
-Nem, nem én voltam, Liam. -kezdtem kicsit parázni. Nem tudtam, hogy ezt hogy fogom kimagyarázni. Mert ugyebár tényleg én voltam az.
-Kérlek, Nicol. Én nem azon akarok veszekedni, hogy az te voltál-e vagy sem, mert én tudom, mert láttam, hogy az te voltál. Hanem azt akarom, hogy megtudjam, hogyan élsz akkor mégis?
-Liam, az a kaszkadőr csaj volt.
-Nem, és ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy nem fogom elhinni, hacsak nem mutatod meg a lány holttestét. -rafinált egy ember. Vagy inkább okos. Sosem volt bunkó, most sem volt az, csak kíváncsi.- Kérlek Nicol, bízz meg bennem!
-Bízok.
-Akkor mondd el, légyszíves, hogy mi is történt valójában!
-Ez történt!
-A szemed sem ezt mondja. Látom mégsem bízol bennem eléggé...
-De, Liam! Én nagyon is bízok benned, de... áh! Az igazság túl bonyolult és veszélyes! -hirtelen felindulásból nyögtem ki ezt, meg is bántam, ahogy elérte Liam füleit. Nem tudtam mást tenni, elkezdtem futni. Csak amolyan emberiesen. Ő követett. Megfogta a karom és visszarántott.- Liam, ne! Kérlek! Nem véletlenül nem az igazat mondtam! -kiszedtem kezem kezéből, majd nagyon gyors emberi tempóval futottam, amit nem tudott követni. Amint beléptem a John-nal immáron közös lakásomba, ledobtam a cuccom, és belepuffantam az ágyba. Most hogy fogom ezt kimagyarázni neki? Emléket semmiképp nem törlök neki. Neki és a srácoknak nem. Lehet, hogy mégsem lett volna szabad visszamenjek az életükbe. De most már még egyszer nem hagyhatom őket itt. Aj, Liam, miért?

~ 7. rész

Na tehát, ahogy ígértem, itt is vagyok. Ha nagyon rossz lett, kérlek nézzétek el, mert amint mondtam, nem megy most annyira jól a gondolatok leírása. De azért remélem tetszeni fog. Jó olvasást.:)
P.s.: Ha tetszik, iratkozz fel, kommentelj, használd a tetszik/nem tetszik gombokat. Köszönöm, szépen.:)

                                                                                  **

                                                                      ~John szemszöge~
Még mindig ott volt a kezem a seben, mikor elaludtam. Nem volt benne ő sem biztos, hogy sikerül, de mégis megtette. Megtette, mert szerette a fiúkat. Engem is azért küldött el, hogy megóvjon. És amiért nem figyeltem rá távolról sem, most ott tartunk, hogy a halott legjobb barátomon alszom. Nem is értem, hogy miért bíztam benne, hogy ez sikerülni fog. Talán mert annyira szerettem volna, hogy éljen.
Reggel, mikor fölkeltem, nem érdekelt, hogy véres vagyok. Olyan 7 óra körül lehetett, és én csak a kezemet mostam le. A ruhámat nem. De mikor visszamentem Nicol-hoz, azt hittem, hogy elájulok. A seb begyógyult a mellkasán, és olyan volt, mintha lélegezne is. Megnéztem gyorsan a levelet, amit hagyott nekem. Hát persze! 'Adj nekem a véredből -sokat-, majd tedd a kezed a mellkasomra, vagy a sebre -ha lesz-, és várd meg a napfelkeltét. A nap sugarai majd erőt adnak kezedbe, véred pedig beforrasztja sebemet, visszaadja szívem dobbanását.' Amikor ezeket elolvastam, rájöttem, hogy ő már régen fel volt készülve arra, hogy meg fog halni Értük. Mindig is érdekelte minden velünk kapcsolatos dolog, de meglepődtem, hogy ezekbe is belement. A levelet letettem, majd ismét ránéztem. Az emelkedő mellkasán pontosan látszott, hogy ott van egy nyaklánc. Sosem hord nyakláncot, így megnéztem. A medál égetett, mikor a kezembe került. Nem értettem, de így visszaraktam a nyakába. Majd keltegetni kezdtem. Szép lassan kinyitotta szemeit, majd köhögni kezdett. Pár csöpp vér följött, majd teljesen elmúlt a köhögés. Magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, mint még soha. Pár könnycsepp is legördült az arcomon, de ezúttal már nem a gyász, hanem a boldogság miatt. Visszakaptam életem legfontosabb személyét. És mostantól sosem engedem el.

                                                                     ~Nicol szemszöge~
Egy fekete, üres helyre kerültem. Látom a fényt, de minél közelebb akarok hozzá menni, annál távolabb van. Van valami, valaki aki visszatart. Aki nem enged el, nem hagyja, hogy átmenjek rajta. Érzem. Érzem, hogy itt van, és beszél hozzám, megérint. De nem tudok semmit csinálni. Üvöltök. Torkom szakadtából, de senki sem hallja. Ő meg végképp nem. Nem tudtam mit tenni, leültem a sarokba. Szép lassan lecsukódtak a szemeim, és vártam az örök sötétséget. De amikor felkeltem, még közelebb éreztem magamhoz azt a valakit, aki nem enged. Már teljesen tisztán éreztem az érintését, teljesen jól hallottam a hangját, értettem mit mond. John. John volt az. De bármennyire szerettem volna kinyitni a szemem, nem sikerült. Minden erőfeszítés hiába való volt, a testem nem reagált az agyam parancsára. Bárhogy próbálkoztam, a testem minden porcikája az ellen tiltakozott, hogy felkeljek. Aztán feladtam.
Hirtelen valami mardosó meleget éreztem. Mindenhol. Mozdulni akartam, hogy ne égessen, de nem bírtam. Majd a meleg elvándorolt rólam, és érzékeltem újra mindent. Mindent ami körülöttem volt, ami történt. Mindent. De mégis inkább aludtam. Aztán John kezdett el ébresztgetni. Szép lassan, erőtlenül kinyitottam a szemem, majd legjobb barátom könnyektől csillogó szemeivel találtam szemben magam. Szorosan magához húzott, majd nem akart elengedni. Végül kibontakoztam az öleléséből.
-Hát sikerült! Igazad volt, Nicol! Sikerült!
-Igen, sikerült. De ha te nem lennél, már rég meghaltam volna. Köszönöm, John, köszönöm. -ekkor én öleltem meg.
-Ne köszönd. Nélküled az én életemnek sem lenne értelme. Annyira örülök, hogy jól vagy!
-Hát voltam már jobban... de ez is jobb, mint a halál.
-Viszont... itt voltak a srácok.
-Mi? Mikor? Miért?
-Mert nem akarták, hogy "elköltözz". -mutatott szamárfület a levegőben.
-De én már akkor "elköltöztem", ugye?
-Igen. -bólintottam, majd átvettem a ruhám. Johnanthan minden mozdulatomat figyelte. Hogy nem-e küldtem ki? Nem. Már nagyon régóta nem vagyok előtte szégyellős. Hisz úgy szeretem, mint a bátyám. Nincs előtte titkolni valóm. Mikor végeztem, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem.
-Hova megyünk? -kérdezte kicsit fura hangsúllyal.
-Vadászni. -majd eltátogtam neki, hogy meg fogjuk ölni Brad-et. Persze nem ketten, de jó formában kell lennünk. Az erdőben túrázó csoportból elraboltunk egyet-kettőt. Na jó, talán volt az 5 is. A lényeg, hogy most muszáj volt ezt alkalmaznunk, hogy erősek legyünk. Ezután körülnéztünk, és pár kábítószeres sikátorban találtunk pár vámpírt. Pont elegen voltunk ahhoz, hogy megöljük. Kiálltunk egy nagy, szabad térre, az erdő közepébe, majd elordítottam magam:
-Bradley! -nem is kellett sokkal több két percnél, már itt is volt.
-Nocsak, nocsak. Azt hittem, hogy meghaltál.
-Tévedtél. Most pedig te fogsz meghalni. -ő megrázta a fejét, közben jót nevetett. Mi egyszerre ráugrottunk, majd mindegyikünk kiharapott egy kisebb darabot a nyakából. Lelökött minket magáról, majd szép lassan felállt.
-Csak ennyi telik tőletek? Kisasszony, te a halálból jöttél vissza. Nem kéne erősebbnek lenned? -nem akartam az összes energiám felhasználni, főleg most, de megcsináltam. Odafutottam, körülötte keringtem, nem tudta, hol fogok megállni, majd a hátánál megálltam és kitéptem a szívét a helyéről, eldobtam jó messzire, majd megvártam, míg a földre zuhan erőtlen teste.
-Mert én nem vagyok akkora idióta, hogy benne hagyjam a szívet a halottba, ha egyszer kitéptem. -megráztam a fejem, majd hazafutottam. Egyikőjüket sem vártam meg, nem is köszöntem meg, amit tettek, csak otthagytam őket, és kész. Átöltöztem, majd megvártam, míg John megjön.
-Ez mégis mi a fene volt, Nicol?
-Meggyilkoltam a világ legaljasabb emberét. Bocs, vadállatát.
-Azt hittem, nem bosszúból megyünk, csak ki akarjuk nyírni, hogy ne tegyen több kárt. Erre te mit csinálsz? Bosszút állsz!
-Ugyan John. Ez nem bosszú volt.
-Csak az ő módja a gyilkolásra... Különben is. Mi az a nyaklánc a nyakadban?
-Biztosra kellett mennem. Csak egy lánc. És most ha megbocsátasz, dolgom van.
-Nem, nem bocsátok meg. Mi az, hm? Mibe keveredtél ismét?
-Semmibe, oké? Nem csináltam semmit. Csak egy lánc. Szia. -nem szeretem, ha kiosztanak. Tudom, hogy csúnyán intéztem el, de meg kellett öljem, és máshogy nem ment volna. Úgy döntöttem, hogy mivel úgy is el akartam menni, elmegyek a fiúkhoz. Tudom, tudom. Azt hiszik, hogy halott vagyok, de ennek nem lehet így vége! Ha már egyszer nem haltam meg, akkor hagy kapjak még egy esélyt, hogy velük lehessek! Ez nem nagy ár azért, amit én tettem Értük. Azon gondolkoztam az úton, hogy mit mondok nekik, miért nem vagyok halott? De semmi nem jutott az eszembe. És hogy miért? Mert teher alatt nő a pálma. Csak akkor gyártok jó kifogásokat, ha az adott helyzetben vagyok. Előre nem megy.
Elértem a házukat. Most nem volt olyan zajos, vidám, boldog, mint azelőtt. Tudtam, hogy miattam van. Amiatt, hogy meghaltan. Értük. És ők ezt pontosan átérzik. Reméltem, hogy ők is szeretnek engem. Legalább annyira, mint amennyire én szeretem a nyulakat. (Azokat szeretem, mert táplálnak és cukik) De most már nem reméltem. Hanem tudtam. De biztos semmiképp nem voltam benne, mert lehet, hogy csak azért gyászolnak, mert miattuk történt, és ezt ők tudják. De éreztem, hogy nem így van. Valahogy kötődtem hozzájuk, és ezt nem tartottam viszonzatlannak. De ott álltam az ajtajuk előtt, és mégis azon gondolkoztam, hogy megéri-e, ha most visszajövök az életükbe. Hogy ez önzőség lenne-e tőlem, vagy nem? Teljesen felkavartam az életüket azzal, hogy beléptem. És most emiatt itt sírnak, gyászolnak és megváltoztak. Biztosan jó lenne az nekem és legfőképp nekik, hogy én most ide visszajöjjek? De hiába a kusza gondolat menetem, a testem ösztönösen reagált a szívem parancsára, hiába a sok ellenérv az agyamban. Megnyomtam a csengőt, és azon nyomban, ahogy ajtót nyitott nekem Zayn, a lábaim földbe gyökereztek, és a szavam is elakadt. Egyszerűen csak jó volt őt látni. Szerencsétlenkedésemet ő zavarta meg. Látszott rajta, hogy legalább annyira meglepte ez az egész, mint amilyen boldogsággal töltött ez fel engem.
-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak jönni majd a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket.

Sajnálom

Elnézéseteket kérem, amiért nem résszel jöttem, de egyszerűen válságban vagyok. Tudom, hogy mit szeretnék leírni, de nem tudom rendesen megfogalmazni nektek. Egyszerűen bárhogy írtam le eddig, mindig töröltem, mert nem tetszett. Soha nem volt még ilyen. Nagyon, nagyon sajnálom, és higgyétek el, nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok. Ti vagytok az életem nagy része. Annyira köszönöm, hogy mellettem vagytok, még ilyenkor is. Arra jutottam, hogy most hagyok még magamnak egy kis időt, és utána bárhogy lesz, hozom nektek a következőt. Az a kis idő, tényleg csak nagyon kicsi, mert elhatároztam, bármennyire is csalódnom kell magamban, jövőhét vasárnapig MINDENKÉPPEN hoznom kell nektek. Úgyhogy csütörtökig lesz időm szerencsétlenkedni, mert utána, ígérem, hogy csütörtöktől vasárnapig bármikor hozhatok nektek új részt. És ha meg lesz csütörtökön, pénteken vagy szombaton, akkor többet is hozok.:) Attól függ mennyi lesz, hogy mikorra tudom leírni a gondolataimat rendesen. És még egyszer, annyira, de annyira sajnálom. El nem tudjátok képzelni, mennyire imádlak titeket.♥
Na és, hogy ezt a "szomorú" bejegyzést kicsit feldobjam, és megmutassam, mennyire, de mennyire szeretlek titeket, bejelentek egy jó hírt. Amint elérjük az 1000 oldalmegjelenítést, egy meglepetéssel, "ajándékkal" foglak titeket jutalmazni. Remélem tetszeni fog, már dolgozom is rajta.:D Hozzászólásban várok tippeket, hogy mi lehet szerintetek a meglepi.:)
                                                                                                       Sok, sok puszi és ölelés: Szilvi.

                                                 

~ 6. rész

Annyira sajnálom, hogy csak most hozok, mikor azt mondtam, hogy minden nap, de sajnos közbejött családi bizbasz, és muszáj voltam ott lenni. De, most itt vagyok, remélem tetszeni fog. Ha tetszik, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel.:3 Puszii.:D

                                                                                 **

                                                                        ~John szemszöge~
Éppen Olaszországban voltam, mikor Nicol telefonált, hogy este menjek hozzá. Nem tudtam, hogy mi van, mert a múltkor még ő küldött el onnan. Úgyhogy ismervén legjobb barátomat, nagy baj lehet. Rögtön mentem Angliába, vissza. Megvártam, míg 10-et ütött az óra, majd felmentem a hotel szobájába. Csak egy kis lámpa égett. Körülnéztem, hogy hol lehet. Fürdőben: nincs, konyhában: nincs, nappaliban: nincs. Már csak egy helység maradt. A hálószobája. Ajtaja nyitva volt, pont rá lehetett látni a kijáratra. Mikor körbesétáltam  az ágyon, megláttam, miért hívott. Ott volt. Ott volt ő, a földön, tehetetlenül. Térdem összerogyott, zokogtam. Zokogtam, mint egy kislány, aki elveszítette a kedvenc játékát. Egyszer meg tudtam őt védeni, sőt. Többször is. De most, valahogy úgy éreztem, hogy itt omlott össze az összes reményem. Csak miatta lettem ilyen. Csak érte. Mert nem akartam elveszíteni a legjobb barátom. És most itt fekszik előttem, halottan. Mert nem voltam mellette. Mert életemben először hallgattam rá, és elmentem mellőle. Nyakát megemeltem, fejét ölembe tettem. Ekkor észrevettem, hogy nyakán van egy harapás. És a mellkasán is van egy seb. Bradley volt az. Mindig is csak ő volt ilyen kegyetlen.
-Ezt nem hagyom ennyiben, Brad! Megtalállak és megöllek! -tudtam, hogy semmi esélyem, és hogy hallja is, de nem érdekelt. Már a haláltól sem féltem. Tudtam, hogy most már méltó vagyok meghalni. Felálltam és sétáltam volna ki, mikor észrevettem egy levelet, amin a nevem állt. Felismertem Nicol kézírását. Elbúcsúzni akart tőlem. Kinyitottam.

"Kedves Johnathan,                                                                                                                                      Tudom, hogy nem érted, mire volt jó ez nekem. Tudom, hogy azt vártad volna, hogy személyesen köszönök tőled el. De a sors most úgy hozta, hogy erre most nincs lehetőségem. Pedig hidd el, most jól jönne a támogatásod. Szóval, azért hívtalak ide, hogy elbúcsúzzak tőled, mert szeretném, ha tudnád, hogy mi történt, hogyan érzek, s miért tettem mind ezt.                                                                                                      Tudod meséltem neked arról a megbízásról, amit Brad-től kaptam. Amiben meg kéne ölnöm azt a srácot. Nos az egész történet itt kezdődik. Tudtam, hogy nem kéne elfogadnom, de ha nem tettem volna meg, akkor már most sem élnék. Úgyhogy belementem. Mert élni akartam, veled lenni, újra szabadnak lenni. Azt hittem, hogy könnyű lesz majd, mert csak megkeresem, összebarátkozok vele, aztán jól leitatom, majd kinyírom. Hát ez nem így lett. Igaz, hogy csak 2, most már 3 napja ismerem őket, de valahogy megfogtak. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennek sem lesz jó vége. Aztán mikor olyan sok időt töltöttem velük -nevettünk, beszélgettünk, hülyültünk- én rájöttem valamire. Nem akarom szétszedni ezt a társaságot, mert szeretem őket. És mert ők úgy vannak egyben, ahogy most vannak. Ha bármelyik tag kiesne, semmi nem lenne már jó. Ők egymásnak vannak teremtve. Olyanok, mint az ember és a levegő. Ha nincs levegő, akkor ember sem. És mivel most nekem Louis volt a célpont, ezért ő alkotja a levegőt. A többi srác pedig az embert. És nem is csak ez volt a legfőbb indok, hanem az, hogy teljes mértékben beléjük szerettem. Nem lettem volna képes megtenni ezt egyikükkel sem. És tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit. Sosem engedi el őket a szívéből, sosem árt nekik, és feltétel nélkül szereti őket. Nos, nálam e kis idő alatt is kialakult a szeretet. Szóval ma reggel, mikor hazajöttem, idehívtam Bradley-t. Elmondtam neki, hogy én erre nem vagyok képes. Hogy szeretem őket. És azt mondta, hogy nem kell megcsinálnom, de annak ára van. Tudtam az első perctől kezdve, hogy mi az, de belementem. Egy feltétellel: Soha nem bántja/bántatja azt a csapatot. Belement, vérrel ígértettem vele. Ezután elbúcsúztam a fiúktól. Megmondtam nekik, hogy örökre el kell mennem. De azt nem, hogy miért. Már csak a gondolattól is sírva fakadok, hogy itt kell hagynom Őket és Téged is. De muszáj. Mivel szeretem őket, muszáj. Eljutottam arra a pontra, hogy akár az életemet is feláldozom értük. És már nem is tudok efelől meghátrálni, de nem is akarok. Végül is örülök, hogy elfogadtam Brad ajánlatát, mert így megismertem ezt az 5 idiótát, akik szebbé tették az életemet. Úgy is meghaltam volna, így is meghalok. De így abban a tudatban, hogy van akit tényleg szeretek, és az nem csak te vagy. Ha csak pár nappal is, de gazdagabb és jobb lett az életem. És ezt annak a "munkának" köszönhetem. Szóval elbúcsúztam tőlük, aztán visszajöttem ide, hogy meghalhassak. Értük. És mivel már senkim nem maradt, akitől el kéne búcsúznom, most te jössz. Tőled búcsúzok:                                                                                                       Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen jó barátra fogok találni, mint te. Emlékszel a találkozásunkra? Körülbelül 8 éves lehettem, te pedig 10. Egy elhagyatott istállóban sírtam, mert meghalt a kutyusom. Te hallottad, és bejöttél, hogy megvigasztalj. Azóta is te vagy az, akire mindig támaszkodtam, akitől segítséget kértem. És emlékszel még arra, mikor kicsik voltunk, és a frissen halászott halakat lopkodtuk? Azzal püföltük egymást, majd visszavittük oda, ahonnan elvettük. Már akkor is rosszak voltunk. Te voltál az egyetlen igaz barátom, akire mindig számíthattam. És most is te vagy az egyetlen. Az összes pasimat te segítettél megismerni. Te támogattál engem az első lépésekkor, amiket a fiúkért tettem. Mikor megismertem Brad-et, te rögtön érezted, hogy valami baj lesz belőle. De makacs voltam, és nem hallgattam rád. Annyira elvakított a "szerelem", amit már látok, hogy nem az volt, hogy nem is figyeltem rád. Elhanyagoltalak. És tudod miért? Mert te állandó voltál az életemben. Mert téged minden nap láttalak, beszélgettem veled. Szinte már olyan voltál, mint egy testvér. Ahogy most is. De minél jobban bíztam Bradley-ben, annál jobban kezdett rossznak tűnni az összes veled kapcsolatos dolog. Ezért otthagytalak. De te nem hagytad annyiban, jöttél utánam, tudtad, hogy Brad nem jó ember. És mikor elrángatott engem abba az elhagyatott istállóba, ahol te és én találkoztunk, ott voltál az egyik gerenda mögött. Éreztem, hogy ott vagy, de nem akartam szólni. Majd mikor láttad, hogy meg akar harapni, te elém ugrottál, ezzel az életedet kockáztatva. Ekkor jöttem rá, hogy nekem egy fiú sem kell, csak te. Rajtad kívül senkiben sem bíztam meg ezután. Brad elfutott, te pedig ott feküdtél a földön. Én leguggoltam melléd, szorítottam a kézfejed. Nem akartam, hogy meghalj. Szép lassan lecsuktad a szemed, majd egy 5 perc múlva felébredtél. Nem értettem, hogy mi történt, de örültem. Megöleltelek, majd boldogan sétáltunk haza. Azt hittük, ezután minden rendben lesz, de otthon Brad várt, aki azt hitte, hogy egyedül érkezem. Mikor beállítottunk együtt, ő gyorsan elharapta a nyakam, adott a véréből, majd nem emlékszem semmire. Mikor felébredtem, Te magyaráztad el nekem, hogy mi történt. Hogy mit kell csináljak, hogy mivé váltam, mivel kell szembenéznem. Kitanultuk közösen, amit akartunk. Azt hittük, hogy nincs semmi több, de ez a későbbiekben kiderült, hogy nem igaz. Aztán mikor mindez kiderült, és menekültünk, nem akartál egyedül hagyni, de muszáj voltál. Annak az okát még máig sem tudom. De visszajöttél, és együtt éltünk tovább. Majd mindketten elkezdtünk utazgatni, és külön váltak útjaink. Mégis mindig szakítottunk egymásra időt. És most, mikor el kellett, hogy küldjelek, nem akartam megtenni. De muszáj voltam, mert különben elvesztettelek volna. Annyira szeretnék még veled lenni. Érezni az illatod, vagy erős kezeid melegségét. Vagy csak egy közös vadászatot csinálni. Nekem teljesen mindegy, csak veled együtt lenni. És tudom, ha más ezt olvassa, akkor azt fogja hinni, hogy több van köztünk mint barátság, vagy legalábbis én többet érzek. Ez részben igaz. Mert én nem barátságot érzek. Én azt érzem, hogy te olyan vagy nekem, mint egy testvér. Mindig is az voltál, mindig is úgy néztem rád, mint egy törvénytelen testvérre. Annyira szeretlek, John! De sajnos az én utam itt véget ér. Azt hittük, hogy ez az örök élet majd örökre összeköt minket, de be kell látnunk, hogy semmi sem tart örökké. Csak az én szeretetem irántad és a fiúk iránt. Hiába nem leszek, ez örökre itt marad a Földön, örökre a tiétek lesz. Olyan jó lenne most hallani a hangod, beszélni hozzád, vagy csak megölelni. Annyira hiányzol, Johnathan, hogy azt el sem tudom mondani. Főleg most, mikor az utolsó óráimat élem. Talán már perceimet. Ki tudja. Sosem gondoltam, hogy pont így, pont ekkor, pont emiatt kell majd itt hagyjalak. De látod, az élet kiszámíthatatlan, és nehéz. Mindig adódnak nehézségek, és azokat le kell győzni. Remélem te elég erős leszel ahhoz, hogy ezt majd megoldd. Mivel én nem voltam most ebben a helyzetben erős, legalábbis elég erős, neked muszáj annak lenni. Te mindig bátrabb, erősebb és okosabb voltál, mint én. Kérlek ez most is legyen így. Azért mert én nem vagyok, neked ugyan olyan erősnek kell lenned, és ugyan úgy folytatnod kell az életedet. Hidd el, ennek az egésznek így kellett lennie. Érzem, és tudom, hogy nehéz lesz, de bízok benned. Ahogy mindig is tettem. Te vagy az egyetlen már számomra. És mikor eljön az a pillanat, hogy a múltamat el kell töröljem, s csak arra kell figyeljek, hogy valakivel valami jót tegyek, akkor azt kell, hogy mondjam: Ez az a pillanat! Nem tudom neked elégszer leírni, mondani, vagy kifejezni, hogy mennyire szeretlek. De ennek az életnek itt most vége, és remélem, hogy majd csak jó sokára találkozunk. Hogy miért? Mert a másvilág a holtaké. Neked élned kell! És küzdened! Mindazért, amit eddig fölépítettél, fölépítettünk. És csak egyet szeretnék kérni: Éld úgy az életed, ahogyan szeretnéd. Mert nem tudni, hogy mikor jön valami, ami felboríthat mindent, és elveszi tőled e drága kincset. Légy boldog, és sose felejts el, kérlek. Mert én sosem foglak, és majd odafent várlak. Meg ne lássalak, csak minimum még 100 év múlva! Hiszem, hogy neked itt még szép, fényes jövőd van. De úgy látszik, nélkülem. Kérlek, légy boldog. De ne felejts el. Tudom, ezt már írtam, de szeretlek. Szeretlek, és remélem ez kölcsönös. Nos, nekem lassan mennem kell, de neked nem. Örülök, hogy veled tölthettem egész eddigi életem. Örülök, hogy megismertelek, és megszerettelek. Örülök, hogy te lettél a bátyám, még ha nem is igazi, és örülök, hogy benned bízhattam. Az időm lejárt, vigyázz magadra. Nagyon, nagyon szeretlek. És remélem, erős leszel helyettem is. Ha csak egyszer is hiányoznék, tedd a kezed a szívedre, gondolj rám, és máris ott leszek veled. Mert én örökre a szívedben élek, ahogy te is az enyémben.                            Ölel és puszil: Nicol."

                                                    "♥.I Love You Forever And Always.♥"

Amint ezt olvastam, legördült pár kósza könnycsepp az arcomon. Ő volt a húgom. Mindig is úgy vigyáztam rá, mint egy drágakőre. De ez az ember felrúghatja az egész eddigi életem örömét, boldogságát. Azért hívott ide, hogy elbúcsúzzon. Szóval tudta, hogy meg fog halni, még sem kérte, hogy segítsek. Tudom, hogy Nicol azt kérte tőlem, hogy legyek boldog, de nélküle hogy? Elvesztettem én is mindenkimet, már csak ő maradt nekem. És most ő is itt hagyott. Senkim sincs. Utána akarok menni, ahol együtt lehetünk, boldogan. De ez nem lehetséges, mert ő megkért, hogy maradjak. Az ő kérése számomra többet ér egy parancsnál. Az ölelése, a nevetése, ahogyan hozzám bújt, ha szomorú volt, az nekem mind felért egy életre való boldogsággal. Ha szomorú voltam, ő mindig felvidított. Ő volt az egyetlen támaszom, az egyetlen, akire igazán számíthattam. De ha ő azt mondja, hogy nélküle van itt jövőm, akkor biztosan így is van. Annyira szeretem, hogy azt ki sem tudom fejezni szavakkal. Viszont tiszteletben tartom az utolsó szavait, nem távozok, míg nem akarja a sors. "Ha szeretünk valakit, engedjük el." Ez úgy baromság ahogy van. Ha még életben van, és van rá lehetőségünk, hogy boldogok lehessünk együtt, akkor nem küldöm máshoz. Kihasználok minden egyes percet, amit vele tölthetek. "Ha szeret, úgyis visszajön." Ez is badarság. Ha szeret, minek megy el? Ha nem muszáj, úgy sem megy, ha igazán szeret.
Az ágyán ültem, és azon gondolkoztam, hogyan tovább, hogy fogom én ezt leküzdeni. Ahogy írta, erős akarok maradni. Ha másért nem, az ő emlékéért. Aztán rájöttem, hogy nekünk van egy titok tárunk a borítékokban. Jól sejtettem, volt ott is egy levél. Elolvastam volna, ha nem kopognak. Megtörölgettem szemem, majd odasétáltam az ajtóhoz. Ismerős arcokat pillantottam meg.
-Szia. Nicol itthon van? -nem búcsúzott el tőlük?
-Igen, de már nem tudtok vele beszélni. -bámultam a padlót.
-Akkor jöjjünk vissza később? Mikor költözik? -Alig bírtam visszafogni könnyeim, de Louis még mindig kérdezősködött.
-Később sem tudtok. Ő már elköltözött. Jó messzire...
-De akkor, hogy lehet itt is? -kérdezte a szőke.
-ÚGY, HOGY MEGHALT. OKÉ? -üvöltöttem rá. Nem bírtam már. Egyszerűen a legjobb barátom, s egyben a törvénytelen húgom halálát akartam feldolgozni.
-Mi? -belöktek, majd besétáltak. Nem hittek a szemüknek. Pont, ahogy először én sem.- De hát mi történt?
-Ez biztos csak valami vicc...
-Nem göndörke, ez nem vicc. Meghalt. Még hozza saját döntésre. Értetek. Fel tudjátok ti ezt fogni? Értetek halt meg! -hosszas csönd állt be. Senki nem tudta ezt feldolgozni.
-De mégis miért?
-Tessék Lou, olvasd el! Az első felében minden benne van. -elkerekedett szemekkel olvasta.- Gondolom ezt ő akarta elmondani, de nem volt rá esélye. Ugyanis a megbízója egy elmebeteg állat. -azt hittem nem fog menni, de minden érzelmet kizártam magamból, majd úgy beszéltem a fiúkkal. Miután végigolvasták, visszaadták nekem. Én még egyszer átfutottam azt a részt, amikor tőlem búcsúzik. Egy-két könnycsepp legördült ismét arcomon, elraktam, aztán figyeltem a többiekre. Ők sírtak. Nem tudták elhinni szerintem, ahogy én sem, hogy hogyan szeretheti őket ennyire. Bűntudatom volt, amiért nem voltam mellette. De sajnos az időt még én sem tudom visszapörgetni. Pedig megtenném.
-Amúgy te kije is vagy? -kérdezte könnyeit törölgetve Louis.
-A fogadott bátyja. Igazából legjobb barátja, de mindig is tesókként tekintettünk egymásra. És ha most megbocsájtotok, szeretnék egyedül lenni.
-Rendben. Mi megyünk is. Csak egy kérdés. -fordult vissza az ajtóból Niall- Hogy értette, hogy "Tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit."?
-Ezt mi szoktuk használni, mikor valakit nagyon, nagyon szeretünk. Mert a vámpír egy nagyon ragaszkodó típus. Nehezen szeret, de ha igen, akkor nagyon.
-Értem. Szia.
-Részvétünk. -kiáltottak vissza egyszerre. Ahogy láttam, még vagy fel sem fogták, vagy csak le vannak döbbenve. De mindenki sírt. Végre elolvastam a levelet, amit a titkos részbe tett. Úgy csináltam mindent, ahogyan ő azt leírta. Teljesen megbíztam benne. Bár ebben még ő sem volt biztos. Adtam neki a véremből, jó sokat. Majd mindkét kezemet a mellkasán lévő sebre tettem, és vártam, hogy valami történjen. Valami csoda, ami visszahozza. De bele kellett törődnöm, hogy őt már semmi sem éleszti újra. Véglegesen halott az a személy, aki az én életemben az egyetlen volt. Örökre.

~ 5. rész

Halihóó.! Na itt is van az új, ahogy ígértem. Tudom, hogy felesleges ide dumálnom, mert a legtöbben átugorjátok, vagy elolvassátok, de azt mondjátok: 'mit tud még ide írni?' de én azért írok nektek. Mert szeretlek titeket.<3 Na jó olvasást, kommizatok ha tetszik.:) Puszii.

                                                                                **

-Nicol? Nicol? Nicol jól vagy? -keltem fel Louis hangjára.
-Igen, persze. Minden rendben. -megmozgattam a nyakam, majd éreztem, hogy még mindig ott van a harapás. Nagyon fájt. Végigsimítottam kezemmel, majd megnyugodtam, mert nem volt nagy. Kezemről már elmúlt a seb, ott nem okoz nagy kárt.
-De mégis mi történt? -ült le mellém Harry.
-Csak kimentem levegőzni, mert nem tudtam aludni, és mikor leültem a székbe, ott volt előttem egy farkas. Be akartam jönni, de az megtámadott, és megharapta a nyakam. Utána meg nem volt erőm bejönni. Egyáltalán hogy kerültem én vissza a kanapéra?
-Most hoztunk be. Nem kéne ezt megmutatni egy orvosnak? -húzta rajta végig a kezét Liam. Felszisszentem, mikor a közepénél volt.
-Nem, nem kell. Máskor is volt már ilyen. Ezért nem szeretem a farkasokat.
-Biztos jól vagy?
-Igen srácok, köszi. De ha nem bánjátok, akkor felöltöznék. -mindenki arrébb csusszant, Niall odadobta nekem a ruhámat a fotelből, majd bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Felöltöztem, elkészültem, majd megnéztem a tükörben a sebet. Ott volt benne két mélyebb, és három kisebb harapás. A közepe pedig ki volt harapva. Eléggé fájt, de lemostam vízzel. Ezután kimentem a fiúkhoz, akik már reggeliztek.
-Mi a kaja? -sétáltam el mellettük, ezzel belépve a konyhába.
-Amit akarsz. Keress valamit a hűtőben. -így is tettem. Mivel semmi normálisat nem találtam, fogtam a tejet, kiöntöttem egy tálba, majd szórtam bele müzlit. Mikor mindenki végzett, összepakoltam a cuccaimat, majd elköszöntem és elindultam haza. Útba ejtettem az erdőt. Kerestem valami nagyobb nyulat, megfogtam, majd kiszívtam a vérét. Még mindig nem voltam valami erős, és elég lassú is maradtam, így felszedtem még egy pocok szerűt, nem tudom mi volt az, de pocok szerű állatot és azt is elfogyasztottam. Mivel ezek szinte semmit nem érnek, otthagytam és elmentem haza. Beszélnem kellett Brad-del. Beléptem a szobámba, ledobtam a cuccom, és a helység közepére mentem.
-Brad! Akárhol is vagy, tudom, hogy hallod. Beszélnem kell veled!
-Itt vagyok, cicám! -ölelt át, mintha olyan jóban lennénk.- Miről van szó?
-A tervről.
-Igen? Hallgatlak!
-Én... én... én nem csinálom meg. -járkáltam fel alá idegességemben, ujjamat tördelve.
-Hogy?! Ugye tudod, hogy ezt nem teheted meg..
-De megtehetem. Nem csinálom meg. Képtelen vagyok rá.
-De mégis mi a fene történt?
-Nem tudom. Egyszerűen ez nem megy nekem... -elfordultam, majd megsimítottam a nyakam.
-Az meg mi? Hogy került a nyakadra farkasharapás?
-Nem fontos. Most az a lényeg, hogy én ezt nem csinálom meg.
-De fontos Lexy!
-Nem. Meg kell akkor csinálnom?
-Nem. De akkor árat kell érte fizetned. És tudod, hogy mit.
-Rendben. De csak akkor, ha megígéred nekem, hogy békén hagyod azt a csapatot.
-Jó, ígérem! -beleharapott a csuklójába, én is így tettem, majd összeérintettük, és megígértük, hogy betartjuk egymás feltételeit.- És akkor most beszéljünk a sebedről.
-Nem. Most elmész.
-Nem megyek el, míg nem tudom, hogy mi történt!
-Jó tudni, hogy még mindig aggódsz értem. De ha annyira akarod tudni, akkor az volt, hogy ma este kimentem levegőzni, és erdő közelbe voltam. Nem vettem figyelembe, hogy telihold volt. És egy farkas megtámadott. Ennyi.
-Rendben. És akkor most hagyom, hogy azt tedd, amit akarsz. Este visszajövök. -és eltűnt. Összeszedtem néhány cuccom, átöltöztem egy új ruhába, és újra a fiúk háza felé vettem az irányt. Gyorsan odaértem, majd arra vártam, hogy ajtót nyissanak.
-Sziasztok. Beszélnünk kell. -léptem be, és tudtam, hogy meg fog szakadni a szívem.
-Szia. Mi baj van?
-Nagyon sok baj van Louis. De most csak egyel fogok foglalkozni. El kell búcsúznunk, srácok. -már gyűltek a szemembe a könnyek. Olyan kevés ideje ismerem őket, de mégis betöltik szívem háromnegyed részét. A maradék egynegyed része Johné.
-De miért? Hisz itt laksz, bármikor tudunk találkozni...
-Nem, nem itt lakok. El kell költöznöm...
-De mégis hova?
-Egy szebb helyre. Sajnálom srácok, de én elmegyek. Örökre. -itt kigördültek a könnyek szememből, és lerogytam a kanapéra. A legrosszabb pillanat az, mikor az öröklétben végre találnál egy jó okot is akár, de jön valami, inkább valaki, és egy szempillantás alatt elrontja az egészet. Egy mondattal is. És tudod, hogy innen nincs visszaút. El kell törölnöd mindent, ami a múltadba tartozik. Család, barátok, fogadott testvérek. Az egésznek egy nap alatt vége lehet. Egy ember miatt. Az az egy ember miatt, aki ennek az egésznek megadta a kezdő löketet. Aki az egész "probléma" gyökere. És hiába van B terved, ha nem vagy benne biztos, hogy működni fog. És akkor fel kell készülnöd a legrosszabbra is.
A fiúk átöleltek, és némejiküknél éreztem, hogy potyognak könnyek. Tehát nem csak én szerettem meg őket annyira, hogy akár az életemet is eldobnám ÉRTÜK. Ritka, amikor egy vámpír tényleg, igazán szeret valakit, valakiket. De ha ez bekövetkezik, akkor az visszavonhatatlan, és szívvel teli.
-Ne menj el, kérlek! -mondta Harry a kezemet fogva.
-Sajnálom, de erről nem ti döntötök. Még csak nem is én. Higgyétek el, legszívesebben maradnék. Örökké. De nem lehet. Sajnálom fiúk, úgy sajnálom. Ez az egész az én hibám!
-Dehogy is! De miért nem dönthetsz afelől, hogy itt maradsz-e? -kérdezte Louis.
-Mert üldöz a halál. Már nagyon régóta. De csak hogy tudjátok: A veletek töltött idő volt életem legszebb percei. Annyi örömöt és boldogságot hoztatok nekem, hogy az felülmúlhatatlan. Nagyon szeretlek titeket, és sosem felejtem el ezeket a napokat és titeket sem, srácok.
-Mi is szeretünk, Nicol! -nagy ölelés volt, adtam mindegyiknek egy-egy cuppanós, nagy puszit, ölelést, majd feltápászkodtam, és elmentem.
-Nem hiszem el, hogy mindennek így kell vége lennie! Utállak, Brad! Utállak. -jöttem végig az utcán, közben sírtam.
-Nagyon megható volt a búcsútok, cicus. -törölgette szemeit Bradley, aki  idő közben mellém társult.
-Te egy utolsó rohadék vagy, Brad.
-Ugyan már! Szóval, készen állsz?
-Nem! Azt mondtad, este jössz. Hol van még este?
-Jó, jó, értettem. Szióka. -el is ment, és egyedül maradtam a gondolataimmal. Felérve a szobámba beledőltem az ágyamba, majd elővettem a telefonomat. Tárcsáztam John számát.
-Haló?
-Szia John, Nicol vagyok.
-Sziaa, mizujs? Mi a baj?
-Semmi különös. Majd este átugrasz?
-Persze. Mikor?
-Olyan 10 körül lenne jó.
-Rendben. Akkor majd mesélsz, oké?
-Oké. Most mennem kell. Sziaa.
-Sziaa. -letettem, majd fogtam egy lapot és egy borítékot. Jobban mondva két lapot. Mind a kettőt John-nak  szánom, elbúcsúzás gyanánt. Mivel tőle jobb módon nem tudok. Végig bőgtem már az első szótól kezdve az egészet. Az egyik lap mindkét oldalát végigírtam, a másiknak pedig csak az egyiket. A kevesebbet beledugtam a boríték azon részébe, amit John-nal titkos üzeneteknek tartottunk mindig fent. Soha senki nem tudta, hogy egy borítéknak létezik az a része is. Csak mi ketten. És hogy miért csináltam ezt? Mert tudtam, hogy Bradley úgy is elkéri a búcsú levelemet, és arról a helyről még ő sem tud, és abban a részben titok van. A borítékot nem zártam még le, csak ráírtam a felső részére legjobb barátom nevét, majd elmentem még vadászni egyet. Kiélveztem az utolsó órákat, minden különleges erőmet használtam. De titkon mégis reméltem, hogy nem pont itt ér véget az életem. Mikor visszamentem a hotelba, már 8 óra volt. Csak egy fél órám volt, hogy felkészüljek a második temetésemre. Kisminkeltem magam, hogy azért jól nézzek ki, és vártam, hogy fél 9-et üssön az óra. Pontban érkezett Brad is.
-Na csini bogaram. Látom készen vagy.
-Igen készen. -hajtottam le fejem.
-Semmi búcsú Johnathan barátunktól? Mert úgy hallottam, hogy 10-re idejön, de te akkor már nem leszel itt, szívecském!
-Tudom. Ezért írtam neki azt a levelet. -mutattam az asztalon lévő borítékra. Ő kivette a levelet, majd olvasni kezdte.
-Mindig is tudtam, hogy szépen írsz, és fogalmazol, de ez a levél... ez... egészen megható. Ó, és másik oldala is van. Hú, mire ezt végig olvasom, lehet nem lesz szívem téged megölni. Hupsz, miket beszélek! Olyan nincs, hogy ne öljelek meg! -kacagott fel. Egészen jó hangulatában van.
-Ennyire feldob a gondolat, hogy megölhetsz valakit, aki a családodba tartozik? A saját fajod vagyok Brad! Pont miattad! És pont te veszed ezt el tőlem?
-Nos szívem, én mindig is nagyon szerettem megölni akárkit is. És nem teszek különbséget az áldozatok között. Viszont ez a levél... kezd nagyon a szívembe hatolni. Ha az volt vele a célod, hogy a felénél letegyem, és a végére beleírod, hogy öljön meg, vagy valami ilyen, akkor nem fog sikerülni. Ugyanis végig olvasom, drágám! Hú, ez a mondat tetszik! Ügyesen írsz, kicsi lány. Na de kár, hogy már nem tudod ezt a tehetséged felhasználni! -nevetett fel ismét. Visszatette a lapot a borítékba, majd közelebb lépett hozzám. Épp megszólalt volna, mikor felálltam és odasétáltam a levélhez.
-Te most mi a fenéket csinálsz? -nézett rám elég érdekes fejjel.
-Csak leragasztom a boríték tetejét, mivel te nem tetted meg.
-Ó, rendben. Viszont gyere már vissza, más helyen is dolgom van még. -visszasétáltam, és leültem az ágyra. Ő elfordította nyakam, szívott a véremből, majd eltépte a bennem futó ereket a szívemtől. Ezzel meggátolva a vér újratermelődését, keringését. Ez is eléggé fájt, nem igazán kaptam levegőt. Majd végül kiszívta a maradék véremet is. Én a padlón landoltam, lekapcsolta a villanyt, nevetett még egy utolsót, majd kisétált. Csak a kislámpa világított a szobában, meg a borítékra írt név. 'John.♥'

                                         

~ 4. rész

 Helló, drágaságaim! Nem bírom nektek elégszer leírni, hogy köszönöm, hogy vagytok nekem.:D Szóval, köszönöm, hogy vagytok. Sajnálom, hogy majdnem egy hetet kellett várnotok az új részre, ezért most itt van. És megígérem nektek, hogy ebben a hétben, mivel szünet van, minden nap hozok nektek egy újabbat, mert én is utálom, ha sokat kell várni. Szóval itt is van, jó olvasást.! :D Puszi.x

                                               

-Sziaa Nicol! -kezdett bele Louis. De be is fejezte, szóval gondoltam köszönök.
-Szia Louis. Mizujs?
-Öm.. -nyelt egy nagyot- Csak szerettem volna elmondani, hogy jól éreztük magunkat veled tegnap, szóval esetleg máskor is átjöhetnél.
-Én is jól éreztem magam. Örömmel mennék máskor is.
-Rendben. És...
-Igen?
-És... Még azt szeretném kérdezni, hogy nem jönnél el vele..ünk ebédelni? -nyögte ki végül az eredeti okot. Igaz, hogy azt mondta velünk, végül, de legalább megtette. De miért fél tőlem? Nem eszem én meg...
-De, szívesen.
-Rendben, akkor 2-kor ott vagyunk előtted. Szia.
-Szia. -letettem a telefont, majd elmentem egyet vadászni. Mostanában túl sokat kell állatokat vagy embereket ölnöm. Fura érzéseim vannak, és ezt nem bírom megállni. Olyan furcsa. Soha nem volt még ilyen. És ezt nem is tudom kontrollálni. Miután elfogyasztottam egy nyulat, hazamentem és készülődtem.

                                                                      ~Louis szemszöge~
Miután leraktam a telefont, az összes fiú belém kötött. Jó, mit is vártam? Már eleve rossz, hogy azzal kezdtem, hogy Harry hívta fel. Nem is tudom mit gondoltam.
-Hova lett a bátorságod, haver? A nagy híres Louis Tomlinson megijed egy randi kéréstől? És különben is... olyan szó nincs, hogy veleünk. Most vagy velem vagy velünk. De veleünk nincs. Erre gondolom ő is rájött..
-Jól van Zayn, kedvesebben is mondhattad volna. Amúgy meg én sem tudom, hogy mi van velem. Ő olyan... olyan más. És nem is randizni akartam vele, ezért mondtam végül azt, hogy velünk. -nem hazudtam, tényleg nem akartam vele randizni. Így is sok teher van a vállamon, nem szeretném ezt áttenni másra is. Valamint nekem is és neki is nagyobb szüksége van barátokra. Ezután mindenki elment készülődni, magamból kiindulva, mert én ezt tettem.

                                                                      ~Nicol szemszöge~
Elkészültem, nagyjából. Már csak a ruhámat kellett felvennem, mikor 5 perc maradt még hátra. Ágyamon volt előkészítve, így gyorsan magamra kaptam azt a ruhadarabot, befújtam magam a kedvenc parfümömmel, majd lesétáltam. Mire beledobáltam egy táskába az összes cuccom, már csengettek is.
-Hali! -nyitottam ajtót nagy mosollyal.
-Szia Nicol! -mért végig Louis- Nem voltál te magasabb tegnap?
-De, biztosan magasabb voltál. -szálltak be a fiúk is.
-Nos igen. Magasabb voltam, mert magassarkú volt rajtam. De most nincs, úgyhogy kisebb vagyok. -mutogattam a lábamra, jelezve, hogy tényleg nem abban vagyok.
-Akkor mehetünk?
-Igen. -körbeálltak a fiúk, mintha testőrökre lenne szükségem, de közben nem is tudták, hogy erősebb vagyok, mint ők, együttvéve. Bepréseltük magunkat a kocsiba, majd indultunk. Egy elegáns étterem előtt álltunk meg, azt hittem, hogy ide jövünk. De nem. Egy újabb taggal bővültünk. Nem is értem, hogy egy 5 személyes kocsiba, hogyan passzíroztuk be magunkat heten. De megoldottuk. Talán azért nyomorogtunk.
-Szia, Josh vagyok! -köszönt az új srác.
-Szia. Én meg Nicol. -kezet ráztunk, majd mentünk tovább. Hallgathattam az őrültségeket, amiken meg kell hogy mondjam, nagyon jól szórakoztam. Hihetetlen mennyire hülyék tudnak lenni ennyi idősen. Ezután egy gyorsbüfénél álltunk meg, ekkor tényleg azt hittem, hogy oda megyünk, kitelik tőlük, de nem. Megkerültük az épületet és egy szép házhoz jutottunk. Ez valami magán étterem lehet, mert alig voltak, és az asztalunk egy külön szobában volt. Gondolom csak hírességek járnak ide. Itt is egy csomót beszélgettünk, nevettünk. Hihetetlen mennyit. Szerintem életemben nem röhögtem ennyit, ennyi idő alatt. Ami azért az én koromban nem semmi. Voltak olyan pillanatok is, amikor azt hittem, hogy kiköpöm azt, ami épp a számban van, annyira nevettem. Aztán a kaja vége felé kezdtek komolyabbak lenni. Lehet már túlságosan fájt a hasuk. Mert nekem ez volt.
-Szóval Nicol. Te Angliai vagy, ugye?
-Igen, eredetileg igen, de még kisebb koromban kiköltöztem Amerikába, és most jöttem vissza Londonba nem rég. Körülbelül egy hete.
-Az jó, mert így még mindig csak én vagyok más. Mert én ír vagyok! -dicsekedett Niall. Ki gondolta volna, hogy ezt nem fogja elmondani?!
-Igen Niall, tudjuk. -nevettek fel a fiúk. Gondolom hallották már ezt a mondatot párszor. Ezek után megint kezdtek egyre hülyébbek és hülyébbek lenni. Olyan 6 óra körül végre mindenki úgy gondolta, hogy menni akarunk, úgyhogy elindultunk. Josh-t kitettük ugyan annál az étteremnél, engem pedig nem akartak hazavinni. Akárhogy is győzködtem őket, nem engedtek.
-Hozzánk jössz, és téma lezárva. És ott is alszol. -jelentette ki Zayn. Jó, hogy ez így megy.
-De srácok, még csak 2 napja ismerjük egymást! És különben sincs nálam a cuccom.
-Majd adok neked valamit Danielle cuccai közül, amiket itt hagyott. Valószínűleg nem is jön érte már vissza... -lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy fáj neki.
-És úgy is olyan, mintha már ezer éve ismernénk egymást! Csak rég láttunk, ennyi az egész. -próbált győzködni Harry, mintha úgy is lenne választási lehetőségem. A hotelt nagy ívben elkerülték.
-Na jó, legyen. De ha filmet nézünk, akkor ne valami vámpíros szart. Azt ki nem állhatom. -mondtam, mert utálom, hogy minden szart összehordanak rólunk, közben nem is tudják, hogy hogy is van ez. Persze van, ami igaz, de a háromnegyede hazugság. Na de ez most mindegy.
-Na ne mááááár! -kiáltott fel Zayn, mire csak egy 'WTF?!' fej volt a válaszom. Erre felröhögött- Csak vicceltem. Mi sem bírjuk őket.
-Nézzünk Toy Story-t! -fordult hátra Liam.
-Nem! Némó Nyomában-t nézünk! -vágta pofon csak egy picit Niall.
-Nem, mert Éhezők Viadalát! -szált be Harry is. Itt aztán vannak különféle filmek is..
-Toy Story!
-Némó!
-Héé, héé! Emberek! Ki mondta, hogy nézünk is filmet? Mert nekem ott volt a 'ha' szó is. -jelentettem ki.
-De amikor szóba kerülnek a filmek, mindig az lesz a vége, hogy nézünk egyet. Szóval jobb, ha most vitázzuk ki, hogy mit, mint amikor már ott ülünk és mindenki be van zsongva.
-Mert most senki nincs bezsongva, mi Harry? -mondtam nagyokosan. Mindenki röhögött, Harry pedig bevágta a durcit. Végig veszekedték az utat, majd mikor már bent ültünk a kanapén, akkor is még ez ment. Nem tudtak dönteni. És egyre több ötlet jött. Fogtam magam, és felálltam a kanapéról. Besétáltam a fürdőbe, majd leültem a wc-re. (És nem, most nem azt akarom leírni, hogy hogyan használtam, mert le volt hajtva a teteje) Azon gondolkoztam, hogy hogyan bújhatnék ki a feladatom alól. Olyan jó fejek, és szeretek velük lenni. Kimásztam az ablakon, és besétáltam az erdőbe. Igen, ők fent laktak a hegyen, nem volt messze tőlük az erdő. Fogtam ismét egy nyulat, majd visszamentem a fürdőbe. Megmostam az arcomat, nem aggódva, hogy lejön a sminkem, ugyanis nem használok. Csak néha napján egy kis száj fényt, vagy szempilla spirált. Ezután kisétáltam az ajtón. Bocsánat, kisétáltam volna, ha nem ütközök bele Harry izmos felsőtestébe. Meg úgy az egész testébe. Ott állt az ajtóban, valószínűleg rám várt.
-Te is jó helyen állsz, Styles. -mondtam, majd kezemet a kockás hasára tettem, és tolni kezdtem. Persze amolyan kislányos erővel. Nem feltűnően.
-Beszélnünk kell.
-Nem fogok járni veled. Ezt már elmondtam. És mással sem. -arca rezdületlen, komoly volt.
-Menj vissza a fürdőbe, kérlek.
-A-a. -tiltakoztam, mint egy 5 éves dedód.
-Hát jó! -ekkor megindult felém a nagy testével, és betolt. Egész teste rám simult, majd megállt, mikor már be tudta zárni az ajtót. Leültem a kád szélére, majd vártam, hogy belekezdjen. De semmi.
-Igen? -kérdeztem, majd Harry tekintetét fürkésztem.
-Figyelj. Most egy nagyon komoly dologról van szó. Fontos, hogy a válaszod teljesen őszinte legyen. -nézett rám még mindig hajmeresztően komolyan. Kezdtem aggódni, hogy történt valami. Bólintottam egyet, jelezve, hogy kezdheti.
-Szóval. Szerinted az Éhezők Viadala vagy a Negyedik a jobb film? -nézett rám huncut mosollyal. Nagy kő esett le a szívemről.
-Te most szívatsz? Azt hittem, hogy történ valami, vagy nem is tudom, olyan komoly arcot vágtál, erre benyögöd, hogy melyik a jobb film?
-De ez egy nagyon komoly, és fontos dolog, Nicol. És muszáj a saját véleményedet mondanod. Nem akarlak befolyásolni, de én az elsőt választanám...
-Hm...  A Negyedik az jobb szerintem. -most már csak azért is ezt mondtam volna, még ha nem is így lenne, de így van. Harry arca ismét rezdüléstelen volt. Majd elkezdett rángani a szeme. Nagyon ijesztő volt. Felállt és kitombolta magát, majd teljesen nyugodtan kisétált a fürdőből, mintha nem történt volna semmi sem.
-Srácoooook! A Negyediket nézzük!
-Ezaaaaaaaaz! -hangzott a válasz. Mosoly húzódott a számra, majd kisétáltam én is. A fiúk rögtön megöleltek. Nem tudtam ezt mire vélni.
-Ezt most miért kaptam?
-Mert nem akarjuk megnézni Újra az Éhezők Viadalát, és te a másikra szavaztál ezért nem is kell. -mosolyogva hadarta el nekem Niall. Leültünk a kanapéra, majd kezdődhetett is a film. Ez egy remek film, tényleg imádom. Számtalanszor láttam már, de nem tudom megunni. És még jobb lett volna, ha Harry nem dumálja végig. Hihetetlen mennyire rossz egy film, ha van egy ember a társaságban, aki elrontja az egészet.
-Harry?!
-Igen, Nicol? -fordult felém.
-Nem maradnál már végre kussban? A film felénél tartunk. Mit tudsz ennyit dumálni róla? -ő besértődött és csöndben maradt, Liam-mel lepacsiztam, Niall pedig rám kacsintott, miközben tömte magába a kukoricát. Gondolom Harry minden filmet így végig beszél, és a srácok pedig nem tudják befogni a száját. Hát nekem sikerült. Szerencsére. Mikor vége lett a filmnek, a srácok elpakoltak, majd hoztak le nekem ágyneműt, valamint pizsamát. Ők felmentek. Szerintem mindenki készülődött az alváshoz, úgyhogy én is átvettem a Liam-től kapott pizsit, majd beültem a kanapé közepére és bekapcsoltam a tv-t.
-Hű! Jól áll neked Danielle pizsije. -ült le mellém Niall. Ismét kajával a kezében.
-Köszi. Te már megint mit eszel?
-Csak sajtos szendvicset. Kérsz? -tartotta felém, én megráztam a fejem, majd néztem tovább a tv-t. Egy idő után az összes fiú leszállingózott az emeletről. Az utolsó Liam volt, egy CD-vel a kezében.
-És akkor most megnézzük a Toy Story-t! -sétált oda a DVD lejátszóhoz.
-Neee! -kiabált mindenki, de ő mintha meg sem hallotta volna. A film felére mindenki megelégelte, és kijöttünk az udvarra. Zayn elszívott egy szál cigit, ami majdnem megfullasztott, mivel nem bírjuk a dohányt. Beszélgettünk és megvártuk, míg Liam befejezni a filmet. Majd kijött ő is.
-Nem tudjátok, hogy mit hagytatok ki. -rázta a fejét.
-De, azt hiszem de. És nem is bánjuk. -szólalt meg Zayn. Ahhoz képest, hogy este volt, és ez London, elég meleg volt. Így Zayn felhúzta a kardigánja ujját. Ekkor megláttam a tetkóját. Nem tudtam, hogy van neki.
-Van tetkód?
-Igen, van. -vágta rá egyszerre Zayn és Harry is. Harrynek is?
-Mutassátok már, basszus! -erre mindketten levették a pólójukat én meg közelebbről megszemléltem azokat. Sosem szerettem a tetoválásokat, de nekik jól állt.
-Wow. Nem rossz. -mondtam, majd visszaléptem a helyemre. Beszélgettünk még, majd hallottam, hogy vonyít valami. És nem kutya. Farkas volt. Utálom őket, mindig kiszimatolnak minket, és nem hagynak békén. Igaz, hogy nem csinálnak velünk semmit, csak lassan gyógyul a rajtunk ejtett sebük, de ez akkor is annyira fáj legalább, mint mikor beléd szúrnak egy karót. És az nem kellemes. És amint az árnyékot figyeltem, nem a holdat ugatta. Hanem engem. Vagy pedig van még valaki, aki itt van ebben az irányban, és vámpír. Elbambultam, és csak azt vettem észre, hogy Louis lóbálja a szemem előtt a kezét, hogy jól vagyok-e.
-Ó, bocsi, csak elbambultam.
-Hát azt vettük észre. De mit láttál?
-Csak egy farkas árnyéka. Nem szeretem őket.
-Menjünk be? -kérdezték egyszerre. Nem akartam, hogy azt higgyék, félek tőle, de muszáj volt eljátszanom.
-Igen, légyszíves. -besétáltunk és ezúttal mindenki ment a saját dolgára. Én befeküdtem a kanapéra, és amikor arra járt valaki azt tettettem, hogy alszok. De amúgy nem tudtam aludni. Nem is akartam. Egy folytában azt tervezgettem, hogy hogyan rázzam le magamról Bradley-t. Kitaláltam valamit, de nem hiszem, hogy ezzel megúszom az egészet. Kicsit melegem volt bent, ezért kimentem az udvarra. Úgy is ki kellett szellőztetnem a fejem. Fogtam egy nyulat, kiszívtam a vérét, majd visszamentem. Megint hallottam a farkast. Mondtam, hogy nem hagynak minket. Láttam az árnyékát, elfordultam és leültem az asztalhoz. Csak azt vettem észre, hogy már előttem áll és vicsorít. Nem akartam felkelteni a fiúkat, így nem sikítottam, megpróbáltam leküzdeni. De beleharapott a kezembe, ami nagyon csípett, szúrt és fájt. Azt megfogtam, így beleharapott a nyakamba, majd a földre kerültem és elment. Be akartam menni, de ha egy farkas nyakon harap, az összes erőnk elszáll, így még szinte mozogni is alig bírtam. Lehunytam a szemem és a reggelt vártam.