~ 8. rész

Na siettem, és már itt is vagyok.:) Ha tetszik, iratkozzatok fel, kommenteljetek, vagy csak nyomjatok egy gombot.:) Ja, és annyira kedvesek vagytok, hogy azt el nem hiszitek. Hiába gondoljátok, hogy nem figyelem, de, én igen is nézem, hogy mit írtok nekem hozzászólásban. És azt kell, hogy mondjam, nagyon jól esnek a szavaitok.:') Na jó olvasást.:)

                                                                             **

-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak majd jönni a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket. Hirtelen az összes megtanult szót megszűnt létezni. A számat szólásra nyitottam, mikor Louis közbevágott.
-Te élsz? -olyan hangsúllyal kérdezte, hogy az összes eddigi fent tartásom megszűnt. Annyi érzelem volt benne, hogy azt még két szóból én nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy örült, meglepődött, boldog volt és igazi érzelmek gyűltek fel benne. Igaziak. Talán ez a legfontosabb az összes közül. Nem tudtam semmit sem mondani, csak bólintottam egyet, és könnyes szemmel megöleltem őket. Betoltak a nappaliba, és magyarázatot követeltek. De én csak ültem, és egyik szem párból a másikba néztem. Nem tudtam mégis mit kéne mondanom. Mondjam el, hogy igazából nem is élek, hanem már rég halott vagyok? Mondjam el, hogy egy vámpír a legjobb barátom és magam is az vagyok? Vagy esetleg, hogy valami boszorkányság és John élesztett fel a volt pasim után, aki kitépte a szívem és még régen vámpírrá változtatott? Vagy, hogy már nem kell tőle félni, mert megöltem? Nem, ezeket semmiképp nem mondhattam el, de elfutni sem volt már lehetőségem. Téma terelés sem jöhetett volna be, mert ezt úgy sem felejtik el, soha. Tehát ültem, és csak vártam, hogy eszembe jusson valami.
-Nem akarod elmondani, hogy hogyan támadtál fel a halálodból? -húzta fel a szemöldökét Harry. Itt már nem volt több időm, hát belekezdtem valamibe, ami eszembe jutott. Nem tudtam mi fog kisülni belőle.
-Hát, öm... izé.. az elejétől?
-Mért, talán a végéről akarod? Nekünk úgy is jó... -csapta össze a tenyerét a kis vicces fiú, Harry.
-Jó, oké. Tehát. Azt ugye tudjátok, hogy hogyan találkoztunk. -bólintottak- Azzal a szándékkal jöttem elétek, hogy meg kell... meg kell... nos meg kell öljem Louis-t. De ez csak azért volt, mert a volt pasim egy elmebeteg, aki állandóan azokkal intézteti az ő ügyeit, akik félnek tőle.
-Miért félsz tőle?
-Hosszú történet, és már nem is félek. Na szóval, ő ideküldött, hogy vagy megöllek, vagy ő öl meg engem. És már ismeritek a legjobb barátomat, John-t, aki úgy mutatkozott be, hogy a bátyám. Ő jött velem, hogy segítsen a közeletekbe férkőzni. De azt egyikünk sem gondolta, hogy ilyen gyorsan beengedtek ide. Szóval miután megismertelek titeket, úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg a feladatot, nem érdekel engem Brad. Annyira megszerettelek titeket, hogy nem ment. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. És ezt elmondtam Bradnek, aki csak annyit mondott, hogy tudom, hogy mivel jár, ha tényleg így gondolom, akkor nem kell megcsinálnom. Nos, ez azzal járt, hogy megöl. Megígértettem vele, hogy hogyha én meghalok, akkor egy ujjal sem ér hozzátok, és nem is kér meg senkit, hogy öljön meg, vagy bántson titeket. Ja, mert Harry téged is ki akart nyírni, de azt sem hagytam. És ezután vérrel megpecsételtük ígéretünket. Én eljöttem elbúcsúzni, John-nak írtam egy levelet, amit olvastatok, és kikérettem egy "kaszkadőrt" magamnak. Megcsinálták úgy, hogy úgy nézzen ki, mint én, és én elbújtam. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem jövök ide vissza, és nem kerülök Brad közelébe. De miután végignéztem, ahogy a legjobb barátom, szinte már bátyám szenved emiatt, nem voltam képes itt hagyni őt sem és titeket sem. Úgyhogy visszamentem hozzá, és elmondtam, hogy mi is történt, és lecsukattuk Bradet. Életfogytiglant fog kapni. Viszont nagyon szépen kérlek, hogy ti ne haragudjatok rám. Annyira szeretlek titeket, és ezért képes lettem volna meghalni, de eszembe jutott ez a megoldás. -és meg is haltam értetek, tettem hozzá magamban- Könyörgöm, ne haragudjatok rám. Sosem játszottam meg magam, mindig önmagam voltam, csak a találkozásunk indoka más, mint a puszta véletlen. -de ők ahelyett, hogy válaszoltak volna, csak ültek, és bambultak rám. Megértem, hogy egy ilyet fel kell dolgozni, de nekem ez annyira ideg tépő várakozás volt, hogy azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem lehetséges, hogy ennek így legyen vége. Ők is tudják, hogy szeretem őket, már milliószor elmondtam nekik, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy nem hiszik most már el ezt a számból.
Már vagy 10 perce csak ültek és bambultak ki a fejükből, mikor Louis és Harry egyszerre kapták fel a fejüket:
-Mi? -közben ezt üvöltve.
-Mi, mi? Mi? -na ebbe még én is belezavarodtam és ők is.
-Te majdnem meghaltál értünk? -bólintottam- Ezt nem hiszem el! Esetleg ha szóltál volna, akkor megoldhattuk volna közösen.
-Nem, Harry, ezt biztos nem. Ez egy olyan ügy volt, amit csak én oldhattam meg, és meg is tettem.
-De akkor ki volt az a halott lány, akit láttunk? -hitetlenkedett Liam.
-Természetesen a kaszkadőröm. Olyat kértem, akinek nincs családja, és depressziós. Ő volt az egyetlen. -megrázták a fejüket és megöleltek.- Szóval nem haragszotok?
-De! -üvöltötték egyszerre.
-De az fontosabb, hogy élsz. -tette hozzá Niall, mire a fiúk csak hevesen bólogattak, ezzel jelezve, hogy egyet értenek. Vigyorogtam egy sort, majd felálltam a kanapéról.
-Köszönök srácok mindent. Annyira örülök, hogy nem utáltatok meg... -majd elindultam.
-Te meg hova mész?
-Mosdóba?! -felröhögtem kínosan, mire ők ezt egy 'Jaaaa'-val nyugtázták és elkezdtek röhögni. Amint beértem, John számát tárcsáztam.
-Megbocsátottaaaaaaaaaak! -üvöltöttem neki, szerintem még a fiúk is hallották.
-Neked is szia.
-Ö, bocsi. Szia.
-És akkor szent a béke és minden megy tovább ugyan úgy ahogy eddig? És azt ugye nem mondtad el, hogy vámpír vagy?
-Neem, dehogyis. És azt mondták, hogy haragszanak, de az fontosabb, hogy élek. Annyira boldog vagyook!
-Hát azt hallom. Na majd beszélünk ha hazajössz, mert így kiszakad a dobhártyám. Szia.
-Okés, szia. -letettem, ugráltam egy sort, majd kimentem. De az ajtó 5 bohókás fiúba ütközött. Mondanom sem kell mennyire felnevettem, mikor megláttam az egymáson fekvő idiótákat, akiknek a füle az ajtónak van támasztva, csakhogy hallják amit mondok. Kár hogy az anélkül is biztosan hallható volt. Ők bevágták a durcát, amikor én már a földön fetrengtem a nevetéstől. Olyan pofikat tudnak vágni! Amikor abba hagytam a nevetést, rögtön visszavágtak.
-Szóval Nicol. Megbocsátottaaaaaaaaaaak, annyira boldog vagyook! -mondta nyávogós hangon.
-Szóval Harry. -és itt visszamásztam abba a pózba, amibe ő helyezkedett el, mikor kijöttem. Hát azt hiszem én nyertem, mert a többiek nálam hangosabban nevettek.
-Hát ezt most jól megkaptad Hazza. -veregette vállba őt Zayn. Én megöleltem őt, majd visszamentem a nappaliba.
-Mi a terv? -kérdeztem, mikor lehuppantak mellém.
-Az, hogy kibékítesz minket. Mert tudod nem felejtettük ám el, hogy Te..-nevetett közbe- Szóval Tee meg akartál engem ölni. -nevetett fel ismét.
-Héhé. Te nem tudod, milyen erős is vagyok én! Egy igazi gyilkos!
-Igen, persze. Valahol az integető hájad alatt.. -nevettek ismét. Belebokszoltam egyet a vállába, direkt erősen, és rögtön elhallgatott.
-Jól, van, jól van! -felemelte a kezét védekezés képen- Nem szóltam.
-Azért. Na és hogyan kell kiengeszteljelek téged, bocs titeket?
-Nos, azt még nem tudom. Srácok, ötlet?
-Nincs. -rázták meg egyszerre a fejüket.
-Még ezt is nekem kéne kitalálnom? -emeltem fel a kezem, mint a kényes picsák, és picsás hangon dumáltam.
-Hát, amíg ki nem találjuk, addig beszélhetnél így. -röhögött fel egyedül Harry. Az értetlen tekintetek mind rászegeződtek, majd ő abbahagyta a nevetést, és kínosan lehajtotta a fejét.
-Harry,szerintem az ilyet hanyagoljuk, mert még jobban beégeted magad. Először is: 32 évessel kavarni? Pfúj. Másodszor: Tini picsák is bejönnek nem csak a nyanyák? Szóval a picsák?
-Nicol. Caroline igen is szexi! Csak meg kell találni azt, ami tetszik rajta.
-Akkor te jó mélyen kutakodhattál... -azt hiszem ma teljesen újult erőben vagyok, teljesen lealáztam szegény Harryt. Ezután nem is szólalt inkább meg. Megnéztünk egy filmet, valami vámpíros szar volt, és nem egyszer felordítottam, hogy 'Ez nem is így van te segg arc.' A kíváncsi tekinteteket csak leintettem, majd néztük tovább a filmet. Mikor vége lett, elköszöntem tőlük, és elindultam haza, John-hoz. De amint elhagytam az előkertjüket, Liam szólt utánam.
-Nicol, váárj!
-Otthagytam valamit? -fordultam felé. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem.
-Nem. Csak beszélni akartam. Gyere, menjünk el sétálni. -sétáltunk össze vissza, de egy mukkot sem szólalt meg. Néha én kérdeztem tőle, ő válaszolt, de semmi több. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja. Aztán mikor beértünk a parkba, leült egy padra, én mellé, és belekezdett.
-Szóval mi folyik itt?
-Miről beszélsz?
-Ugyan, Nicol. Még a vak is látta, hogy a halott lány, aki a padlón feküdt, az te voltál. Én nem veszem be, hogy az a "kaszkadőr" lány volt az. A legjobb barátod, aki állítása szerint a bátyád, ő csak felismert volna, és mi is. Láttam, a szememmel, hogy az te voltál.
-Nem, nem én voltam, Liam. -kezdtem kicsit parázni. Nem tudtam, hogy ezt hogy fogom kimagyarázni. Mert ugyebár tényleg én voltam az.
-Kérlek, Nicol. Én nem azon akarok veszekedni, hogy az te voltál-e vagy sem, mert én tudom, mert láttam, hogy az te voltál. Hanem azt akarom, hogy megtudjam, hogyan élsz akkor mégis?
-Liam, az a kaszkadőr csaj volt.
-Nem, és ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy nem fogom elhinni, hacsak nem mutatod meg a lány holttestét. -rafinált egy ember. Vagy inkább okos. Sosem volt bunkó, most sem volt az, csak kíváncsi.- Kérlek Nicol, bízz meg bennem!
-Bízok.
-Akkor mondd el, légyszíves, hogy mi is történt valójában!
-Ez történt!
-A szemed sem ezt mondja. Látom mégsem bízol bennem eléggé...
-De, Liam! Én nagyon is bízok benned, de... áh! Az igazság túl bonyolult és veszélyes! -hirtelen felindulásból nyögtem ki ezt, meg is bántam, ahogy elérte Liam füleit. Nem tudtam mást tenni, elkezdtem futni. Csak amolyan emberiesen. Ő követett. Megfogta a karom és visszarántott.- Liam, ne! Kérlek! Nem véletlenül nem az igazat mondtam! -kiszedtem kezem kezéből, majd nagyon gyors emberi tempóval futottam, amit nem tudott követni. Amint beléptem a John-nal immáron közös lakásomba, ledobtam a cuccom, és belepuffantam az ágyba. Most hogy fogom ezt kimagyarázni neki? Emléket semmiképp nem törlök neki. Neki és a srácoknak nem. Lehet, hogy mégsem lett volna szabad visszamenjek az életükbe. De most már még egyszer nem hagyhatom őket itt. Aj, Liam, miért?