Na siettem, és már itt is vagyok.:) Ha tetszik, iratkozzatok fel, kommenteljetek, vagy csak nyomjatok egy gombot.:) Ja, és annyira kedvesek vagytok, hogy azt el nem hiszitek. Hiába gondoljátok, hogy nem figyelem, de, én igen is nézem, hogy mit írtok nekem hozzászólásban. És azt kell, hogy mondjam, nagyon jól esnek a szavaitok.:') Na jó olvasást.:)
**
-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak majd jönni a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket. Hirtelen az összes megtanult szót megszűnt létezni. A számat szólásra nyitottam, mikor Louis közbevágott.
-Te élsz? -olyan hangsúllyal kérdezte, hogy az összes eddigi fent tartásom megszűnt. Annyi érzelem volt benne, hogy azt még két szóból én nem hallottam. Egyszerre éreztem, hogy örült, meglepődött, boldog volt és igazi érzelmek gyűltek fel benne. Igaziak. Talán ez a legfontosabb az összes közül. Nem tudtam semmit sem mondani, csak bólintottam egyet, és könnyes szemmel megöleltem őket. Betoltak a nappaliba, és magyarázatot követeltek. De én csak ültem, és egyik szem párból a másikba néztem. Nem tudtam mégis mit kéne mondanom. Mondjam el, hogy igazából nem is élek, hanem már rég halott vagyok? Mondjam el, hogy egy vámpír a legjobb barátom és magam is az vagyok? Vagy esetleg, hogy valami boszorkányság és John élesztett fel a volt pasim után, aki kitépte a szívem és még régen vámpírrá változtatott? Vagy, hogy már nem kell tőle félni, mert megöltem? Nem, ezeket semmiképp nem mondhattam el, de elfutni sem volt már lehetőségem. Téma terelés sem jöhetett volna be, mert ezt úgy sem felejtik el, soha. Tehát ültem, és csak vártam, hogy eszembe jusson valami.
-Nem akarod elmondani, hogy hogyan támadtál fel a halálodból? -húzta fel a szemöldökét Harry. Itt már nem volt több időm, hát belekezdtem valamibe, ami eszembe jutott. Nem tudtam mi fog kisülni belőle.
-Hát, öm... izé.. az elejétől?
-Mért, talán a végéről akarod? Nekünk úgy is jó... -csapta össze a tenyerét a kis vicces fiú, Harry.
-Jó, oké. Tehát. Azt ugye tudjátok, hogy hogyan találkoztunk. -bólintottak- Azzal a szándékkal jöttem elétek, hogy meg kell... meg kell... nos meg kell öljem Louis-t. De ez csak azért volt, mert a volt pasim egy elmebeteg, aki állandóan azokkal intézteti az ő ügyeit, akik félnek tőle.
-Miért félsz tőle?
-Hosszú történet, és már nem is félek. Na szóval, ő ideküldött, hogy vagy megöllek, vagy ő öl meg engem. És már ismeritek a legjobb barátomat, John-t, aki úgy mutatkozott be, hogy a bátyám. Ő jött velem, hogy segítsen a közeletekbe férkőzni. De azt egyikünk sem gondolta, hogy ilyen gyorsan beengedtek ide. Szóval miután megismertelek titeket, úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg a feladatot, nem érdekel engem Brad. Annyira megszerettelek titeket, hogy nem ment. Egyszerűen képtelen lettem volna rá. És ezt elmondtam Bradnek, aki csak annyit mondott, hogy tudom, hogy mivel jár, ha tényleg így gondolom, akkor nem kell megcsinálnom. Nos, ez azzal járt, hogy megöl. Megígértettem vele, hogy hogyha én meghalok, akkor egy ujjal sem ér hozzátok, és nem is kér meg senkit, hogy öljön meg, vagy bántson titeket. Ja, mert Harry téged is ki akart nyírni, de azt sem hagytam. És ezután vérrel megpecsételtük ígéretünket. Én eljöttem elbúcsúzni, John-nak írtam egy levelet, amit olvastatok, és kikérettem egy "kaszkadőrt" magamnak. Megcsinálták úgy, hogy úgy nézzen ki, mint én, és én elbújtam. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem jövök ide vissza, és nem kerülök Brad közelébe. De miután végignéztem, ahogy a legjobb barátom, szinte már bátyám szenved emiatt, nem voltam képes itt hagyni őt sem és titeket sem. Úgyhogy visszamentem hozzá, és elmondtam, hogy mi is történt, és lecsukattuk Bradet. Életfogytiglant fog kapni. Viszont nagyon szépen kérlek, hogy ti ne haragudjatok rám. Annyira szeretlek titeket, és ezért képes lettem volna meghalni, de eszembe jutott ez a megoldás. -és meg is haltam értetek, tettem hozzá magamban- Könyörgöm, ne haragudjatok rám. Sosem játszottam meg magam, mindig önmagam voltam, csak a találkozásunk indoka más, mint a puszta véletlen. -de ők ahelyett, hogy válaszoltak volna, csak ültek, és bambultak rám. Megértem, hogy egy ilyet fel kell dolgozni, de nekem ez annyira ideg tépő várakozás volt, hogy azt hittem, hogy ott helyben elájulok. Nem lehetséges, hogy ennek így legyen vége. Ők is tudják, hogy szeretem őket, már milliószor elmondtam nekik, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy nem hiszik most már el ezt a számból.
Már vagy 10 perce csak ültek és bambultak ki a fejükből, mikor Louis és Harry egyszerre kapták fel a fejüket:
-Mi? -közben ezt üvöltve.
-Mi, mi? Mi? -na ebbe még én is belezavarodtam és ők is.
-Te majdnem meghaltál értünk? -bólintottam- Ezt nem hiszem el! Esetleg ha szóltál volna, akkor megoldhattuk volna közösen.
-Nem, Harry, ezt biztos nem. Ez egy olyan ügy volt, amit csak én oldhattam meg, és meg is tettem.
-De akkor ki volt az a halott lány, akit láttunk? -hitetlenkedett Liam.
-Természetesen a kaszkadőröm. Olyat kértem, akinek nincs családja, és depressziós. Ő volt az egyetlen. -megrázták a fejüket és megöleltek.- Szóval nem haragszotok?
-De! -üvöltötték egyszerre.
-De az fontosabb, hogy élsz. -tette hozzá Niall, mire a fiúk csak hevesen bólogattak, ezzel jelezve, hogy egyet értenek. Vigyorogtam egy sort, majd felálltam a kanapéról.
-Köszönök srácok mindent. Annyira örülök, hogy nem utáltatok meg... -majd elindultam.
-Te meg hova mész?
-Mosdóba?! -felröhögtem kínosan, mire ők ezt egy 'Jaaaa'-val nyugtázták és elkezdtek röhögni. Amint beértem, John számát tárcsáztam.
-Megbocsátottaaaaaaaaaak! -üvöltöttem neki, szerintem még a fiúk is hallották.
-Neked is szia.
-Ö, bocsi. Szia.
-És akkor szent a béke és minden megy tovább ugyan úgy ahogy eddig? És azt ugye nem mondtad el, hogy vámpír vagy?
-Neem, dehogyis. És azt mondták, hogy haragszanak, de az fontosabb, hogy élek. Annyira boldog vagyook!
-Hát azt hallom. Na majd beszélünk ha hazajössz, mert így kiszakad a dobhártyám. Szia.
-Okés, szia. -letettem, ugráltam egy sort, majd kimentem. De az ajtó 5 bohókás fiúba ütközött. Mondanom sem kell mennyire felnevettem, mikor megláttam az egymáson fekvő idiótákat, akiknek a füle az ajtónak van támasztva, csakhogy hallják amit mondok. Kár hogy az anélkül is biztosan hallható volt. Ők bevágták a durcát, amikor én már a földön fetrengtem a nevetéstől. Olyan pofikat tudnak vágni! Amikor abba hagytam a nevetést, rögtön visszavágtak.
-Szóval Nicol. Megbocsátottaaaaaaaaaaak, annyira boldog vagyook! -mondta nyávogós hangon.
-Szóval Harry. -és itt visszamásztam abba a pózba, amibe ő helyezkedett el, mikor kijöttem. Hát azt hiszem én nyertem, mert a többiek nálam hangosabban nevettek.
-Hát ezt most jól megkaptad Hazza. -veregette vállba őt Zayn. Én megöleltem őt, majd visszamentem a nappaliba.
-Mi a terv? -kérdeztem, mikor lehuppantak mellém.
-Az, hogy kibékítesz minket. Mert tudod nem felejtettük ám el, hogy Te..-nevetett közbe- Szóval Tee meg akartál engem ölni. -nevetett fel ismét.
-Héhé. Te nem tudod, milyen erős is vagyok én! Egy igazi gyilkos!
-Igen, persze. Valahol az integető hájad alatt.. -nevettek ismét. Belebokszoltam egyet a vállába, direkt erősen, és rögtön elhallgatott.
-Jól, van, jól van! -felemelte a kezét védekezés képen- Nem szóltam.
-Azért. Na és hogyan kell kiengeszteljelek téged, bocs titeket?
-Nos, azt még nem tudom. Srácok, ötlet?
-Nincs. -rázták meg egyszerre a fejüket.
-Még ezt is nekem kéne kitalálnom? -emeltem fel a kezem, mint a kényes picsák, és picsás hangon dumáltam.
-Hát, amíg ki nem találjuk, addig beszélhetnél így. -röhögött fel egyedül Harry. Az értetlen tekintetek mind rászegeződtek, majd ő abbahagyta a nevetést, és kínosan lehajtotta a fejét.
-Harry,szerintem az ilyet hanyagoljuk, mert még jobban beégeted magad. Először is: 32 évessel kavarni? Pfúj. Másodszor: Tini picsák is bejönnek nem csak a nyanyák? Szóval a picsák?
-Nicol. Caroline igen is szexi! Csak meg kell találni azt, ami tetszik rajta.
-Akkor te jó mélyen kutakodhattál... -azt hiszem ma teljesen újult erőben vagyok, teljesen lealáztam szegény Harryt. Ezután nem is szólalt inkább meg. Megnéztünk egy filmet, valami vámpíros szar volt, és nem egyszer felordítottam, hogy 'Ez nem is így van te segg arc.' A kíváncsi tekinteteket csak leintettem, majd néztük tovább a filmet. Mikor vége lett, elköszöntem tőlük, és elindultam haza, John-hoz. De amint elhagytam az előkertjüket, Liam szólt utánam.
-Nicol, váárj!
-Otthagytam valamit? -fordultam felé. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem.
-Nem. Csak beszélni akartam. Gyere, menjünk el sétálni. -sétáltunk össze vissza, de egy mukkot sem szólalt meg. Néha én kérdeztem tőle, ő válaszolt, de semmi több. Nem tudtam, hogy mi lehet a baja. Aztán mikor beértünk a parkba, leült egy padra, én mellé, és belekezdett.
-Szóval mi folyik itt?
-Miről beszélsz?
-Ugyan, Nicol. Még a vak is látta, hogy a halott lány, aki a padlón feküdt, az te voltál. Én nem veszem be, hogy az a "kaszkadőr" lány volt az. A legjobb barátod, aki állítása szerint a bátyád, ő csak felismert volna, és mi is. Láttam, a szememmel, hogy az te voltál.
-Nem, nem én voltam, Liam. -kezdtem kicsit parázni. Nem tudtam, hogy ezt hogy fogom kimagyarázni. Mert ugyebár tényleg én voltam az.
-Kérlek, Nicol. Én nem azon akarok veszekedni, hogy az te voltál-e vagy sem, mert én tudom, mert láttam, hogy az te voltál. Hanem azt akarom, hogy megtudjam, hogyan élsz akkor mégis?
-Liam, az a kaszkadőr csaj volt.
-Nem, és ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy nem fogom elhinni, hacsak nem mutatod meg a lány holttestét. -rafinált egy ember. Vagy inkább okos. Sosem volt bunkó, most sem volt az, csak kíváncsi.- Kérlek Nicol, bízz meg bennem!
-Bízok.
-Akkor mondd el, légyszíves, hogy mi is történt valójában!
-Ez történt!
-A szemed sem ezt mondja. Látom mégsem bízol bennem eléggé...
-De, Liam! Én nagyon is bízok benned, de... áh! Az igazság túl bonyolult és veszélyes! -hirtelen felindulásból nyögtem ki ezt, meg is bántam, ahogy elérte Liam füleit. Nem tudtam mást tenni, elkezdtem futni. Csak amolyan emberiesen. Ő követett. Megfogta a karom és visszarántott.- Liam, ne! Kérlek! Nem véletlenül nem az igazat mondtam! -kiszedtem kezem kezéből, majd nagyon gyors emberi tempóval futottam, amit nem tudott követni. Amint beléptem a John-nal immáron közös lakásomba, ledobtam a cuccom, és belepuffantam az ágyba. Most hogy fogom ezt kimagyarázni neki? Emléket semmiképp nem törlök neki. Neki és a srácoknak nem. Lehet, hogy mégsem lett volna szabad visszamenjek az életükbe. De most már még egyszer nem hagyhatom őket itt. Aj, Liam, miért?
2012. november 27., kedd
2012. november 25., vasárnap
~ 7. rész
Na tehát, ahogy ígértem, itt is vagyok. Ha nagyon rossz lett, kérlek nézzétek el, mert amint mondtam, nem megy most annyira jól a gondolatok leírása. De azért remélem tetszeni fog. Jó olvasást.:)
P.s.: Ha tetszik, iratkozz fel, kommentelj, használd a tetszik/nem tetszik gombokat. Köszönöm, szépen.:)
**
~John szemszöge~
Még mindig ott volt a kezem a seben, mikor elaludtam. Nem volt benne ő sem biztos, hogy sikerül, de mégis megtette. Megtette, mert szerette a fiúkat. Engem is azért küldött el, hogy megóvjon. És amiért nem figyeltem rá távolról sem, most ott tartunk, hogy a halott legjobb barátomon alszom. Nem is értem, hogy miért bíztam benne, hogy ez sikerülni fog. Talán mert annyira szerettem volna, hogy éljen.
Reggel, mikor fölkeltem, nem érdekelt, hogy véres vagyok. Olyan 7 óra körül lehetett, és én csak a kezemet mostam le. A ruhámat nem. De mikor visszamentem Nicol-hoz, azt hittem, hogy elájulok. A seb begyógyult a mellkasán, és olyan volt, mintha lélegezne is. Megnéztem gyorsan a levelet, amit hagyott nekem. Hát persze! 'Adj nekem a véredből -sokat-, majd tedd a kezed a mellkasomra, vagy a sebre -ha lesz-, és várd meg a napfelkeltét. A nap sugarai majd erőt adnak kezedbe, véred pedig beforrasztja sebemet, visszaadja szívem dobbanását.' Amikor ezeket elolvastam, rájöttem, hogy ő már régen fel volt készülve arra, hogy meg fog halni Értük. Mindig is érdekelte minden velünk kapcsolatos dolog, de meglepődtem, hogy ezekbe is belement. A levelet letettem, majd ismét ránéztem. Az emelkedő mellkasán pontosan látszott, hogy ott van egy nyaklánc. Sosem hord nyakláncot, így megnéztem. A medál égetett, mikor a kezembe került. Nem értettem, de így visszaraktam a nyakába. Majd keltegetni kezdtem. Szép lassan kinyitotta szemeit, majd köhögni kezdett. Pár csöpp vér följött, majd teljesen elmúlt a köhögés. Magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, mint még soha. Pár könnycsepp is legördült az arcomon, de ezúttal már nem a gyász, hanem a boldogság miatt. Visszakaptam életem legfontosabb személyét. És mostantól sosem engedem el.
~Nicol szemszöge~
Egy fekete, üres helyre kerültem. Látom a fényt, de minél közelebb akarok hozzá menni, annál távolabb van. Van valami, valaki aki visszatart. Aki nem enged el, nem hagyja, hogy átmenjek rajta. Érzem. Érzem, hogy itt van, és beszél hozzám, megérint. De nem tudok semmit csinálni. Üvöltök. Torkom szakadtából, de senki sem hallja. Ő meg végképp nem. Nem tudtam mit tenni, leültem a sarokba. Szép lassan lecsukódtak a szemeim, és vártam az örök sötétséget. De amikor felkeltem, még közelebb éreztem magamhoz azt a valakit, aki nem enged. Már teljesen tisztán éreztem az érintését, teljesen jól hallottam a hangját, értettem mit mond. John. John volt az. De bármennyire szerettem volna kinyitni a szemem, nem sikerült. Minden erőfeszítés hiába való volt, a testem nem reagált az agyam parancsára. Bárhogy próbálkoztam, a testem minden porcikája az ellen tiltakozott, hogy felkeljek. Aztán feladtam.
Hirtelen valami mardosó meleget éreztem. Mindenhol. Mozdulni akartam, hogy ne égessen, de nem bírtam. Majd a meleg elvándorolt rólam, és érzékeltem újra mindent. Mindent ami körülöttem volt, ami történt. Mindent. De mégis inkább aludtam. Aztán John kezdett el ébresztgetni. Szép lassan, erőtlenül kinyitottam a szemem, majd legjobb barátom könnyektől csillogó szemeivel találtam szemben magam. Szorosan magához húzott, majd nem akart elengedni. Végül kibontakoztam az öleléséből.
-Hát sikerült! Igazad volt, Nicol! Sikerült!
-Igen, sikerült. De ha te nem lennél, már rég meghaltam volna. Köszönöm, John, köszönöm. -ekkor én öleltem meg.
-Ne köszönd. Nélküled az én életemnek sem lenne értelme. Annyira örülök, hogy jól vagy!
-Hát voltam már jobban... de ez is jobb, mint a halál.
-Viszont... itt voltak a srácok.
-Mi? Mikor? Miért?
-Mert nem akarták, hogy "elköltözz". -mutatott szamárfület a levegőben.
-De én már akkor "elköltöztem", ugye?
-Igen. -bólintottam, majd átvettem a ruhám. Johnanthan minden mozdulatomat figyelte. Hogy nem-e küldtem ki? Nem. Már nagyon régóta nem vagyok előtte szégyellős. Hisz úgy szeretem, mint a bátyám. Nincs előtte titkolni valóm. Mikor végeztem, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem.
-Hova megyünk? -kérdezte kicsit fura hangsúllyal.
-Vadászni. -majd eltátogtam neki, hogy meg fogjuk ölni Brad-et. Persze nem ketten, de jó formában kell lennünk. Az erdőben túrázó csoportból elraboltunk egyet-kettőt. Na jó, talán volt az 5 is. A lényeg, hogy most muszáj volt ezt alkalmaznunk, hogy erősek legyünk. Ezután körülnéztünk, és pár kábítószeres sikátorban találtunk pár vámpírt. Pont elegen voltunk ahhoz, hogy megöljük. Kiálltunk egy nagy, szabad térre, az erdő közepébe, majd elordítottam magam:
-Bradley! -nem is kellett sokkal több két percnél, már itt is volt.
-Nocsak, nocsak. Azt hittem, hogy meghaltál.
-Tévedtél. Most pedig te fogsz meghalni. -ő megrázta a fejét, közben jót nevetett. Mi egyszerre ráugrottunk, majd mindegyikünk kiharapott egy kisebb darabot a nyakából. Lelökött minket magáról, majd szép lassan felállt.
-Csak ennyi telik tőletek? Kisasszony, te a halálból jöttél vissza. Nem kéne erősebbnek lenned? -nem akartam az összes energiám felhasználni, főleg most, de megcsináltam. Odafutottam, körülötte keringtem, nem tudta, hol fogok megállni, majd a hátánál megálltam és kitéptem a szívét a helyéről, eldobtam jó messzire, majd megvártam, míg a földre zuhan erőtlen teste.
-Mert én nem vagyok akkora idióta, hogy benne hagyjam a szívet a halottba, ha egyszer kitéptem. -megráztam a fejem, majd hazafutottam. Egyikőjüket sem vártam meg, nem is köszöntem meg, amit tettek, csak otthagytam őket, és kész. Átöltöztem, majd megvártam, míg John megjön.
-Ez mégis mi a fene volt, Nicol?
-Meggyilkoltam a világ legaljasabb emberét. Bocs, vadállatát.
-Azt hittem, nem bosszúból megyünk, csak ki akarjuk nyírni, hogy ne tegyen több kárt. Erre te mit csinálsz? Bosszút állsz!
-Ugyan John. Ez nem bosszú volt.
-Csak az ő módja a gyilkolásra... Különben is. Mi az a nyaklánc a nyakadban?
-Biztosra kellett mennem. Csak egy lánc. És most ha megbocsátasz, dolgom van.
-Nem, nem bocsátok meg. Mi az, hm? Mibe keveredtél ismét?
-Semmibe, oké? Nem csináltam semmit. Csak egy lánc. Szia. -nem szeretem, ha kiosztanak. Tudom, hogy csúnyán intéztem el, de meg kellett öljem, és máshogy nem ment volna. Úgy döntöttem, hogy mivel úgy is el akartam menni, elmegyek a fiúkhoz. Tudom, tudom. Azt hiszik, hogy halott vagyok, de ennek nem lehet így vége! Ha már egyszer nem haltam meg, akkor hagy kapjak még egy esélyt, hogy velük lehessek! Ez nem nagy ár azért, amit én tettem Értük. Azon gondolkoztam az úton, hogy mit mondok nekik, miért nem vagyok halott? De semmi nem jutott az eszembe. És hogy miért? Mert teher alatt nő a pálma. Csak akkor gyártok jó kifogásokat, ha az adott helyzetben vagyok. Előre nem megy.
Elértem a házukat. Most nem volt olyan zajos, vidám, boldog, mint azelőtt. Tudtam, hogy miattam van. Amiatt, hogy meghaltan. Értük. És ők ezt pontosan átérzik. Reméltem, hogy ők is szeretnek engem. Legalább annyira, mint amennyire én szeretem a nyulakat. (Azokat szeretem, mert táplálnak és cukik) De most már nem reméltem. Hanem tudtam. De biztos semmiképp nem voltam benne, mert lehet, hogy csak azért gyászolnak, mert miattuk történt, és ezt ők tudják. De éreztem, hogy nem így van. Valahogy kötődtem hozzájuk, és ezt nem tartottam viszonzatlannak. De ott álltam az ajtajuk előtt, és mégis azon gondolkoztam, hogy megéri-e, ha most visszajövök az életükbe. Hogy ez önzőség lenne-e tőlem, vagy nem? Teljesen felkavartam az életüket azzal, hogy beléptem. És most emiatt itt sírnak, gyászolnak és megváltoztak. Biztosan jó lenne az nekem és legfőképp nekik, hogy én most ide visszajöjjek? De hiába a kusza gondolat menetem, a testem ösztönösen reagált a szívem parancsára, hiába a sok ellenérv az agyamban. Megnyomtam a csengőt, és azon nyomban, ahogy ajtót nyitott nekem Zayn, a lábaim földbe gyökereztek, és a szavam is elakadt. Egyszerűen csak jó volt őt látni. Szerencsétlenkedésemet ő zavarta meg. Látszott rajta, hogy legalább annyira meglepte ez az egész, mint amilyen boldogsággal töltött ez fel engem.
-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak jönni majd a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket.
P.s.: Ha tetszik, iratkozz fel, kommentelj, használd a tetszik/nem tetszik gombokat. Köszönöm, szépen.:)
**
~John szemszöge~
Még mindig ott volt a kezem a seben, mikor elaludtam. Nem volt benne ő sem biztos, hogy sikerül, de mégis megtette. Megtette, mert szerette a fiúkat. Engem is azért küldött el, hogy megóvjon. És amiért nem figyeltem rá távolról sem, most ott tartunk, hogy a halott legjobb barátomon alszom. Nem is értem, hogy miért bíztam benne, hogy ez sikerülni fog. Talán mert annyira szerettem volna, hogy éljen.
Reggel, mikor fölkeltem, nem érdekelt, hogy véres vagyok. Olyan 7 óra körül lehetett, és én csak a kezemet mostam le. A ruhámat nem. De mikor visszamentem Nicol-hoz, azt hittem, hogy elájulok. A seb begyógyult a mellkasán, és olyan volt, mintha lélegezne is. Megnéztem gyorsan a levelet, amit hagyott nekem. Hát persze! 'Adj nekem a véredből -sokat-, majd tedd a kezed a mellkasomra, vagy a sebre -ha lesz-, és várd meg a napfelkeltét. A nap sugarai majd erőt adnak kezedbe, véred pedig beforrasztja sebemet, visszaadja szívem dobbanását.' Amikor ezeket elolvastam, rájöttem, hogy ő már régen fel volt készülve arra, hogy meg fog halni Értük. Mindig is érdekelte minden velünk kapcsolatos dolog, de meglepődtem, hogy ezekbe is belement. A levelet letettem, majd ismét ránéztem. Az emelkedő mellkasán pontosan látszott, hogy ott van egy nyaklánc. Sosem hord nyakláncot, így megnéztem. A medál égetett, mikor a kezembe került. Nem értettem, de így visszaraktam a nyakába. Majd keltegetni kezdtem. Szép lassan kinyitotta szemeit, majd köhögni kezdett. Pár csöpp vér följött, majd teljesen elmúlt a köhögés. Magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, mint még soha. Pár könnycsepp is legördült az arcomon, de ezúttal már nem a gyász, hanem a boldogság miatt. Visszakaptam életem legfontosabb személyét. És mostantól sosem engedem el.
~Nicol szemszöge~
Egy fekete, üres helyre kerültem. Látom a fényt, de minél közelebb akarok hozzá menni, annál távolabb van. Van valami, valaki aki visszatart. Aki nem enged el, nem hagyja, hogy átmenjek rajta. Érzem. Érzem, hogy itt van, és beszél hozzám, megérint. De nem tudok semmit csinálni. Üvöltök. Torkom szakadtából, de senki sem hallja. Ő meg végképp nem. Nem tudtam mit tenni, leültem a sarokba. Szép lassan lecsukódtak a szemeim, és vártam az örök sötétséget. De amikor felkeltem, még közelebb éreztem magamhoz azt a valakit, aki nem enged. Már teljesen tisztán éreztem az érintését, teljesen jól hallottam a hangját, értettem mit mond. John. John volt az. De bármennyire szerettem volna kinyitni a szemem, nem sikerült. Minden erőfeszítés hiába való volt, a testem nem reagált az agyam parancsára. Bárhogy próbálkoztam, a testem minden porcikája az ellen tiltakozott, hogy felkeljek. Aztán feladtam.
Hirtelen valami mardosó meleget éreztem. Mindenhol. Mozdulni akartam, hogy ne égessen, de nem bírtam. Majd a meleg elvándorolt rólam, és érzékeltem újra mindent. Mindent ami körülöttem volt, ami történt. Mindent. De mégis inkább aludtam. Aztán John kezdett el ébresztgetni. Szép lassan, erőtlenül kinyitottam a szemem, majd legjobb barátom könnyektől csillogó szemeivel találtam szemben magam. Szorosan magához húzott, majd nem akart elengedni. Végül kibontakoztam az öleléséből.
-Hát sikerült! Igazad volt, Nicol! Sikerült!
-Igen, sikerült. De ha te nem lennél, már rég meghaltam volna. Köszönöm, John, köszönöm. -ekkor én öleltem meg.
-Ne köszönd. Nélküled az én életemnek sem lenne értelme. Annyira örülök, hogy jól vagy!
-Hát voltam már jobban... de ez is jobb, mint a halál.
-Viszont... itt voltak a srácok.
-Mi? Mikor? Miért?
-Mert nem akarták, hogy "elköltözz". -mutatott szamárfület a levegőben.
-De én már akkor "elköltöztem", ugye?
-Igen. -bólintottam, majd átvettem a ruhám. Johnanthan minden mozdulatomat figyelte. Hogy nem-e küldtem ki? Nem. Már nagyon régóta nem vagyok előtte szégyellős. Hisz úgy szeretem, mint a bátyám. Nincs előtte titkolni valóm. Mikor végeztem, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem.
-Hova megyünk? -kérdezte kicsit fura hangsúllyal.
-Vadászni. -majd eltátogtam neki, hogy meg fogjuk ölni Brad-et. Persze nem ketten, de jó formában kell lennünk. Az erdőben túrázó csoportból elraboltunk egyet-kettőt. Na jó, talán volt az 5 is. A lényeg, hogy most muszáj volt ezt alkalmaznunk, hogy erősek legyünk. Ezután körülnéztünk, és pár kábítószeres sikátorban találtunk pár vámpírt. Pont elegen voltunk ahhoz, hogy megöljük. Kiálltunk egy nagy, szabad térre, az erdő közepébe, majd elordítottam magam:
-Bradley! -nem is kellett sokkal több két percnél, már itt is volt.
-Nocsak, nocsak. Azt hittem, hogy meghaltál.
-Tévedtél. Most pedig te fogsz meghalni. -ő megrázta a fejét, közben jót nevetett. Mi egyszerre ráugrottunk, majd mindegyikünk kiharapott egy kisebb darabot a nyakából. Lelökött minket magáról, majd szép lassan felállt.
-Csak ennyi telik tőletek? Kisasszony, te a halálból jöttél vissza. Nem kéne erősebbnek lenned? -nem akartam az összes energiám felhasználni, főleg most, de megcsináltam. Odafutottam, körülötte keringtem, nem tudta, hol fogok megállni, majd a hátánál megálltam és kitéptem a szívét a helyéről, eldobtam jó messzire, majd megvártam, míg a földre zuhan erőtlen teste.
-Mert én nem vagyok akkora idióta, hogy benne hagyjam a szívet a halottba, ha egyszer kitéptem. -megráztam a fejem, majd hazafutottam. Egyikőjüket sem vártam meg, nem is köszöntem meg, amit tettek, csak otthagytam őket, és kész. Átöltöztem, majd megvártam, míg John megjön.
-Ez mégis mi a fene volt, Nicol?
-Meggyilkoltam a világ legaljasabb emberét. Bocs, vadállatát.
-Azt hittem, nem bosszúból megyünk, csak ki akarjuk nyírni, hogy ne tegyen több kárt. Erre te mit csinálsz? Bosszút állsz!
-Ugyan John. Ez nem bosszú volt.
-Csak az ő módja a gyilkolásra... Különben is. Mi az a nyaklánc a nyakadban?
-Biztosra kellett mennem. Csak egy lánc. És most ha megbocsátasz, dolgom van.
-Nem, nem bocsátok meg. Mi az, hm? Mibe keveredtél ismét?
-Semmibe, oké? Nem csináltam semmit. Csak egy lánc. Szia. -nem szeretem, ha kiosztanak. Tudom, hogy csúnyán intéztem el, de meg kellett öljem, és máshogy nem ment volna. Úgy döntöttem, hogy mivel úgy is el akartam menni, elmegyek a fiúkhoz. Tudom, tudom. Azt hiszik, hogy halott vagyok, de ennek nem lehet így vége! Ha már egyszer nem haltam meg, akkor hagy kapjak még egy esélyt, hogy velük lehessek! Ez nem nagy ár azért, amit én tettem Értük. Azon gondolkoztam az úton, hogy mit mondok nekik, miért nem vagyok halott? De semmi nem jutott az eszembe. És hogy miért? Mert teher alatt nő a pálma. Csak akkor gyártok jó kifogásokat, ha az adott helyzetben vagyok. Előre nem megy.
Elértem a házukat. Most nem volt olyan zajos, vidám, boldog, mint azelőtt. Tudtam, hogy miattam van. Amiatt, hogy meghaltan. Értük. És ők ezt pontosan átérzik. Reméltem, hogy ők is szeretnek engem. Legalább annyira, mint amennyire én szeretem a nyulakat. (Azokat szeretem, mert táplálnak és cukik) De most már nem reméltem. Hanem tudtam. De biztos semmiképp nem voltam benne, mert lehet, hogy csak azért gyászolnak, mert miattuk történt, és ezt ők tudják. De éreztem, hogy nem így van. Valahogy kötődtem hozzájuk, és ezt nem tartottam viszonzatlannak. De ott álltam az ajtajuk előtt, és mégis azon gondolkoztam, hogy megéri-e, ha most visszajövök az életükbe. Hogy ez önzőség lenne-e tőlem, vagy nem? Teljesen felkavartam az életüket azzal, hogy beléptem. És most emiatt itt sírnak, gyászolnak és megváltoztak. Biztosan jó lenne az nekem és legfőképp nekik, hogy én most ide visszajöjjek? De hiába a kusza gondolat menetem, a testem ösztönösen reagált a szívem parancsára, hiába a sok ellenérv az agyamban. Megnyomtam a csengőt, és azon nyomban, ahogy ajtót nyitott nekem Zayn, a lábaim földbe gyökereztek, és a szavam is elakadt. Egyszerűen csak jó volt őt látni. Szerencsétlenkedésemet ő zavarta meg. Látszott rajta, hogy legalább annyira meglepte ez az egész, mint amilyen boldogsággal töltött ez fel engem.
-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak jönni majd a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket.
2012. november 17., szombat
Sajnálom
Elnézéseteket kérem, amiért nem résszel jöttem, de egyszerűen válságban vagyok. Tudom, hogy mit szeretnék leírni, de nem tudom rendesen megfogalmazni nektek. Egyszerűen bárhogy írtam le eddig, mindig töröltem, mert nem tetszett. Soha nem volt még ilyen. Nagyon, nagyon sajnálom, és higgyétek el, nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rátok. Ti vagytok az életem nagy része. Annyira köszönöm, hogy mellettem vagytok, még ilyenkor is. Arra jutottam, hogy most hagyok még magamnak egy kis időt, és utána bárhogy lesz, hozom nektek a következőt. Az a kis idő, tényleg csak nagyon kicsi, mert elhatároztam, bármennyire is csalódnom kell magamban, jövőhét vasárnapig MINDENKÉPPEN hoznom kell nektek. Úgyhogy csütörtökig lesz időm szerencsétlenkedni, mert utána, ígérem, hogy csütörtöktől vasárnapig bármikor hozhatok nektek új részt. És ha meg lesz csütörtökön, pénteken vagy szombaton, akkor többet is hozok.:) Attól függ mennyi lesz, hogy mikorra tudom leírni a gondolataimat rendesen. És még egyszer, annyira, de annyira sajnálom. El nem tudjátok képzelni, mennyire imádlak titeket.♥
Na és, hogy ezt a "szomorú" bejegyzést kicsit feldobjam, és megmutassam, mennyire, de mennyire szeretlek titeket, bejelentek egy jó hírt. Amint elérjük az 1000 oldalmegjelenítést, egy meglepetéssel, "ajándékkal" foglak titeket jutalmazni. Remélem tetszeni fog, már dolgozom is rajta.:D Hozzászólásban várok tippeket, hogy mi lehet szerintetek a meglepi.:)
Sok, sok puszi és ölelés: Szilvi.
Na és, hogy ezt a "szomorú" bejegyzést kicsit feldobjam, és megmutassam, mennyire, de mennyire szeretlek titeket, bejelentek egy jó hírt. Amint elérjük az 1000 oldalmegjelenítést, egy meglepetéssel, "ajándékkal" foglak titeket jutalmazni. Remélem tetszeni fog, már dolgozom is rajta.:D Hozzászólásban várok tippeket, hogy mi lehet szerintetek a meglepi.:)
Sok, sok puszi és ölelés: Szilvi.
2012. november 4., vasárnap
~ 6. rész
Annyira sajnálom, hogy csak most hozok, mikor azt mondtam, hogy minden nap, de sajnos közbejött családi bizbasz, és muszáj voltam ott lenni. De, most itt vagyok, remélem tetszeni fog. Ha tetszik, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel.:3 Puszii.:D
**
~John szemszöge~
Éppen Olaszországban voltam, mikor Nicol telefonált, hogy este menjek hozzá. Nem tudtam, hogy mi van, mert a múltkor még ő küldött el onnan. Úgyhogy ismervén legjobb barátomat, nagy baj lehet. Rögtön mentem Angliába, vissza. Megvártam, míg 10-et ütött az óra, majd felmentem a hotel szobájába. Csak egy kis lámpa égett. Körülnéztem, hogy hol lehet. Fürdőben: nincs, konyhában: nincs, nappaliban: nincs. Már csak egy helység maradt. A hálószobája. Ajtaja nyitva volt, pont rá lehetett látni a kijáratra. Mikor körbesétáltam az ágyon, megláttam, miért hívott. Ott volt. Ott volt ő, a földön, tehetetlenül. Térdem összerogyott, zokogtam. Zokogtam, mint egy kislány, aki elveszítette a kedvenc játékát. Egyszer meg tudtam őt védeni, sőt. Többször is. De most, valahogy úgy éreztem, hogy itt omlott össze az összes reményem. Csak miatta lettem ilyen. Csak érte. Mert nem akartam elveszíteni a legjobb barátom. És most itt fekszik előttem, halottan. Mert nem voltam mellette. Mert életemben először hallgattam rá, és elmentem mellőle. Nyakát megemeltem, fejét ölembe tettem. Ekkor észrevettem, hogy nyakán van egy harapás. És a mellkasán is van egy seb. Bradley volt az. Mindig is csak ő volt ilyen kegyetlen.
-Ezt nem hagyom ennyiben, Brad! Megtalállak és megöllek! -tudtam, hogy semmi esélyem, és hogy hallja is, de nem érdekelt. Már a haláltól sem féltem. Tudtam, hogy most már méltó vagyok meghalni. Felálltam és sétáltam volna ki, mikor észrevettem egy levelet, amin a nevem állt. Felismertem Nicol kézírását. Elbúcsúzni akart tőlem. Kinyitottam.
Amint ezt olvastam, legördült pár kósza könnycsepp az arcomon. Ő volt a húgom. Mindig is úgy vigyáztam rá, mint egy drágakőre. De ez az ember felrúghatja az egész eddigi életem örömét, boldogságát. Azért hívott ide, hogy elbúcsúzzon. Szóval tudta, hogy meg fog halni, még sem kérte, hogy segítsek. Tudom, hogy Nicol azt kérte tőlem, hogy legyek boldog, de nélküle hogy? Elvesztettem én is mindenkimet, már csak ő maradt nekem. És most ő is itt hagyott. Senkim sincs. Utána akarok menni, ahol együtt lehetünk, boldogan. De ez nem lehetséges, mert ő megkért, hogy maradjak. Az ő kérése számomra többet ér egy parancsnál. Az ölelése, a nevetése, ahogyan hozzám bújt, ha szomorú volt, az nekem mind felért egy életre való boldogsággal. Ha szomorú voltam, ő mindig felvidított. Ő volt az egyetlen támaszom, az egyetlen, akire igazán számíthattam. De ha ő azt mondja, hogy nélküle van itt jövőm, akkor biztosan így is van. Annyira szeretem, hogy azt ki sem tudom fejezni szavakkal. Viszont tiszteletben tartom az utolsó szavait, nem távozok, míg nem akarja a sors. "Ha szeretünk valakit, engedjük el." Ez úgy baromság ahogy van. Ha még életben van, és van rá lehetőségünk, hogy boldogok lehessünk együtt, akkor nem küldöm máshoz. Kihasználok minden egyes percet, amit vele tölthetek. "Ha szeret, úgyis visszajön." Ez is badarság. Ha szeret, minek megy el? Ha nem muszáj, úgy sem megy, ha igazán szeret.
Az ágyán ültem, és azon gondolkoztam, hogyan tovább, hogy fogom én ezt leküzdeni. Ahogy írta, erős akarok maradni. Ha másért nem, az ő emlékéért. Aztán rájöttem, hogy nekünk van egy titok tárunk a borítékokban. Jól sejtettem, volt ott is egy levél. Elolvastam volna, ha nem kopognak. Megtörölgettem szemem, majd odasétáltam az ajtóhoz. Ismerős arcokat pillantottam meg.
-Szia. Nicol itthon van? -nem búcsúzott el tőlük?
-Igen, de már nem tudtok vele beszélni. -bámultam a padlót.
-Akkor jöjjünk vissza később? Mikor költözik? -Alig bírtam visszafogni könnyeim, de Louis még mindig kérdezősködött.
-Később sem tudtok. Ő már elköltözött. Jó messzire...
-De akkor, hogy lehet itt is? -kérdezte a szőke.
-ÚGY, HOGY MEGHALT. OKÉ? -üvöltöttem rá. Nem bírtam már. Egyszerűen a legjobb barátom, s egyben a törvénytelen húgom halálát akartam feldolgozni.
-Mi? -belöktek, majd besétáltak. Nem hittek a szemüknek. Pont, ahogy először én sem.- De hát mi történt?
-Ez biztos csak valami vicc...
-Nem göndörke, ez nem vicc. Meghalt. Még hozza saját döntésre. Értetek. Fel tudjátok ti ezt fogni? Értetek halt meg! -hosszas csönd állt be. Senki nem tudta ezt feldolgozni.
-De mégis miért?
-Tessék Lou, olvasd el! Az első felében minden benne van. -elkerekedett szemekkel olvasta.- Gondolom ezt ő akarta elmondani, de nem volt rá esélye. Ugyanis a megbízója egy elmebeteg állat. -azt hittem nem fog menni, de minden érzelmet kizártam magamból, majd úgy beszéltem a fiúkkal. Miután végigolvasták, visszaadták nekem. Én még egyszer átfutottam azt a részt, amikor tőlem búcsúzik. Egy-két könnycsepp legördült ismét arcomon, elraktam, aztán figyeltem a többiekre. Ők sírtak. Nem tudták elhinni szerintem, ahogy én sem, hogy hogyan szeretheti őket ennyire. Bűntudatom volt, amiért nem voltam mellette. De sajnos az időt még én sem tudom visszapörgetni. Pedig megtenném.
-Amúgy te kije is vagy? -kérdezte könnyeit törölgetve Louis.
-A fogadott bátyja. Igazából legjobb barátja, de mindig is tesókként tekintettünk egymásra. És ha most megbocsájtotok, szeretnék egyedül lenni.
-Rendben. Mi megyünk is. Csak egy kérdés. -fordult vissza az ajtóból Niall- Hogy értette, hogy "Tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit."?
-Ezt mi szoktuk használni, mikor valakit nagyon, nagyon szeretünk. Mert a vámpír egy nagyon ragaszkodó típus. Nehezen szeret, de ha igen, akkor nagyon.
-Értem. Szia.
-Részvétünk. -kiáltottak vissza egyszerre. Ahogy láttam, még vagy fel sem fogták, vagy csak le vannak döbbenve. De mindenki sírt. Végre elolvastam a levelet, amit a titkos részbe tett. Úgy csináltam mindent, ahogyan ő azt leírta. Teljesen megbíztam benne. Bár ebben még ő sem volt biztos. Adtam neki a véremből, jó sokat. Majd mindkét kezemet a mellkasán lévő sebre tettem, és vártam, hogy valami történjen. Valami csoda, ami visszahozza. De bele kellett törődnöm, hogy őt már semmi sem éleszti újra. Véglegesen halott az a személy, aki az én életemben az egyetlen volt. Örökre.
**
~John szemszöge~
Éppen Olaszországban voltam, mikor Nicol telefonált, hogy este menjek hozzá. Nem tudtam, hogy mi van, mert a múltkor még ő küldött el onnan. Úgyhogy ismervén legjobb barátomat, nagy baj lehet. Rögtön mentem Angliába, vissza. Megvártam, míg 10-et ütött az óra, majd felmentem a hotel szobájába. Csak egy kis lámpa égett. Körülnéztem, hogy hol lehet. Fürdőben: nincs, konyhában: nincs, nappaliban: nincs. Már csak egy helység maradt. A hálószobája. Ajtaja nyitva volt, pont rá lehetett látni a kijáratra. Mikor körbesétáltam az ágyon, megláttam, miért hívott. Ott volt. Ott volt ő, a földön, tehetetlenül. Térdem összerogyott, zokogtam. Zokogtam, mint egy kislány, aki elveszítette a kedvenc játékát. Egyszer meg tudtam őt védeni, sőt. Többször is. De most, valahogy úgy éreztem, hogy itt omlott össze az összes reményem. Csak miatta lettem ilyen. Csak érte. Mert nem akartam elveszíteni a legjobb barátom. És most itt fekszik előttem, halottan. Mert nem voltam mellette. Mert életemben először hallgattam rá, és elmentem mellőle. Nyakát megemeltem, fejét ölembe tettem. Ekkor észrevettem, hogy nyakán van egy harapás. És a mellkasán is van egy seb. Bradley volt az. Mindig is csak ő volt ilyen kegyetlen.
-Ezt nem hagyom ennyiben, Brad! Megtalállak és megöllek! -tudtam, hogy semmi esélyem, és hogy hallja is, de nem érdekelt. Már a haláltól sem féltem. Tudtam, hogy most már méltó vagyok meghalni. Felálltam és sétáltam volna ki, mikor észrevettem egy levelet, amin a nevem állt. Felismertem Nicol kézírását. Elbúcsúzni akart tőlem. Kinyitottam.
"Kedves Johnathan, Tudom, hogy nem érted, mire volt jó ez nekem. Tudom, hogy azt vártad volna, hogy személyesen köszönök tőled el. De a sors most úgy hozta, hogy erre most nincs lehetőségem. Pedig hidd el, most jól jönne a támogatásod. Szóval, azért hívtalak ide, hogy elbúcsúzzak tőled, mert szeretném, ha tudnád, hogy mi történt, hogyan érzek, s miért tettem mind ezt. Tudod meséltem neked arról a megbízásról, amit Brad-től kaptam. Amiben meg kéne ölnöm azt a srácot. Nos az egész történet itt kezdődik. Tudtam, hogy nem kéne elfogadnom, de ha nem tettem volna meg, akkor már most sem élnék. Úgyhogy belementem. Mert élni akartam, veled lenni, újra szabadnak lenni. Azt hittem, hogy könnyű lesz majd, mert csak megkeresem, összebarátkozok vele, aztán jól leitatom, majd kinyírom. Hát ez nem így lett. Igaz, hogy csak 2, most már 3 napja ismerem őket, de valahogy megfogtak. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennek sem lesz jó vége. Aztán mikor olyan sok időt töltöttem velük -nevettünk, beszélgettünk, hülyültünk- én rájöttem valamire. Nem akarom szétszedni ezt a társaságot, mert szeretem őket. És mert ők úgy vannak egyben, ahogy most vannak. Ha bármelyik tag kiesne, semmi nem lenne már jó. Ők egymásnak vannak teremtve. Olyanok, mint az ember és a levegő. Ha nincs levegő, akkor ember sem. És mivel most nekem Louis volt a célpont, ezért ő alkotja a levegőt. A többi srác pedig az embert. És nem is csak ez volt a legfőbb indok, hanem az, hogy teljes mértékben beléjük szerettem. Nem lettem volna képes megtenni ezt egyikükkel sem. És tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit. Sosem engedi el őket a szívéből, sosem árt nekik, és feltétel nélkül szereti őket. Nos, nálam e kis idő alatt is kialakult a szeretet. Szóval ma reggel, mikor hazajöttem, idehívtam Bradley-t. Elmondtam neki, hogy én erre nem vagyok képes. Hogy szeretem őket. És azt mondta, hogy nem kell megcsinálnom, de annak ára van. Tudtam az első perctől kezdve, hogy mi az, de belementem. Egy feltétellel: Soha nem bántja/bántatja azt a csapatot. Belement, vérrel ígértettem vele. Ezután elbúcsúztam a fiúktól. Megmondtam nekik, hogy örökre el kell mennem. De azt nem, hogy miért. Már csak a gondolattól is sírva fakadok, hogy itt kell hagynom Őket és Téged is. De muszáj. Mivel szeretem őket, muszáj. Eljutottam arra a pontra, hogy akár az életemet is feláldozom értük. És már nem is tudok efelől meghátrálni, de nem is akarok. Végül is örülök, hogy elfogadtam Brad ajánlatát, mert így megismertem ezt az 5 idiótát, akik szebbé tették az életemet. Úgy is meghaltam volna, így is meghalok. De így abban a tudatban, hogy van akit tényleg szeretek, és az nem csak te vagy. Ha csak pár nappal is, de gazdagabb és jobb lett az életem. És ezt annak a "munkának" köszönhetem. Szóval elbúcsúztam tőlük, aztán visszajöttem ide, hogy meghalhassak. Értük. És mivel már senkim nem maradt, akitől el kéne búcsúznom, most te jössz. Tőled búcsúzok: Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen jó barátra fogok találni, mint te. Emlékszel a találkozásunkra? Körülbelül 8 éves lehettem, te pedig 10. Egy elhagyatott istállóban sírtam, mert meghalt a kutyusom. Te hallottad, és bejöttél, hogy megvigasztalj. Azóta is te vagy az, akire mindig támaszkodtam, akitől segítséget kértem. És emlékszel még arra, mikor kicsik voltunk, és a frissen halászott halakat lopkodtuk? Azzal püföltük egymást, majd visszavittük oda, ahonnan elvettük. Már akkor is rosszak voltunk. Te voltál az egyetlen igaz barátom, akire mindig számíthattam. És most is te vagy az egyetlen. Az összes pasimat te segítettél megismerni. Te támogattál engem az első lépésekkor, amiket a fiúkért tettem. Mikor megismertem Brad-et, te rögtön érezted, hogy valami baj lesz belőle. De makacs voltam, és nem hallgattam rád. Annyira elvakított a "szerelem", amit már látok, hogy nem az volt, hogy nem is figyeltem rád. Elhanyagoltalak. És tudod miért? Mert te állandó voltál az életemben. Mert téged minden nap láttalak, beszélgettem veled. Szinte már olyan voltál, mint egy testvér. Ahogy most is. De minél jobban bíztam Bradley-ben, annál jobban kezdett rossznak tűnni az összes veled kapcsolatos dolog. Ezért otthagytalak. De te nem hagytad annyiban, jöttél utánam, tudtad, hogy Brad nem jó ember. És mikor elrángatott engem abba az elhagyatott istállóba, ahol te és én találkoztunk, ott voltál az egyik gerenda mögött. Éreztem, hogy ott vagy, de nem akartam szólni. Majd mikor láttad, hogy meg akar harapni, te elém ugrottál, ezzel az életedet kockáztatva. Ekkor jöttem rá, hogy nekem egy fiú sem kell, csak te. Rajtad kívül senkiben sem bíztam meg ezután. Brad elfutott, te pedig ott feküdtél a földön. Én leguggoltam melléd, szorítottam a kézfejed. Nem akartam, hogy meghalj. Szép lassan lecsuktad a szemed, majd egy 5 perc múlva felébredtél. Nem értettem, hogy mi történt, de örültem. Megöleltelek, majd boldogan sétáltunk haza. Azt hittük, ezután minden rendben lesz, de otthon Brad várt, aki azt hitte, hogy egyedül érkezem. Mikor beállítottunk együtt, ő gyorsan elharapta a nyakam, adott a véréből, majd nem emlékszem semmire. Mikor felébredtem, Te magyaráztad el nekem, hogy mi történt. Hogy mit kell csináljak, hogy mivé váltam, mivel kell szembenéznem. Kitanultuk közösen, amit akartunk. Azt hittük, hogy nincs semmi több, de ez a későbbiekben kiderült, hogy nem igaz. Aztán mikor mindez kiderült, és menekültünk, nem akartál egyedül hagyni, de muszáj voltál. Annak az okát még máig sem tudom. De visszajöttél, és együtt éltünk tovább. Majd mindketten elkezdtünk utazgatni, és külön váltak útjaink. Mégis mindig szakítottunk egymásra időt. És most, mikor el kellett, hogy küldjelek, nem akartam megtenni. De muszáj voltam, mert különben elvesztettelek volna. Annyira szeretnék még veled lenni. Érezni az illatod, vagy erős kezeid melegségét. Vagy csak egy közös vadászatot csinálni. Nekem teljesen mindegy, csak veled együtt lenni. És tudom, ha más ezt olvassa, akkor azt fogja hinni, hogy több van köztünk mint barátság, vagy legalábbis én többet érzek. Ez részben igaz. Mert én nem barátságot érzek. Én azt érzem, hogy te olyan vagy nekem, mint egy testvér. Mindig is az voltál, mindig is úgy néztem rád, mint egy törvénytelen testvérre. Annyira szeretlek, John! De sajnos az én utam itt véget ér. Azt hittük, hogy ez az örök élet majd örökre összeköt minket, de be kell látnunk, hogy semmi sem tart örökké. Csak az én szeretetem irántad és a fiúk iránt. Hiába nem leszek, ez örökre itt marad a Földön, örökre a tiétek lesz. Olyan jó lenne most hallani a hangod, beszélni hozzád, vagy csak megölelni. Annyira hiányzol, Johnathan, hogy azt el sem tudom mondani. Főleg most, mikor az utolsó óráimat élem. Talán már perceimet. Ki tudja. Sosem gondoltam, hogy pont így, pont ekkor, pont emiatt kell majd itt hagyjalak. De látod, az élet kiszámíthatatlan, és nehéz. Mindig adódnak nehézségek, és azokat le kell győzni. Remélem te elég erős leszel ahhoz, hogy ezt majd megoldd. Mivel én nem voltam most ebben a helyzetben erős, legalábbis elég erős, neked muszáj annak lenni. Te mindig bátrabb, erősebb és okosabb voltál, mint én. Kérlek ez most is legyen így. Azért mert én nem vagyok, neked ugyan olyan erősnek kell lenned, és ugyan úgy folytatnod kell az életedet. Hidd el, ennek az egésznek így kellett lennie. Érzem, és tudom, hogy nehéz lesz, de bízok benned. Ahogy mindig is tettem. Te vagy az egyetlen már számomra. És mikor eljön az a pillanat, hogy a múltamat el kell töröljem, s csak arra kell figyeljek, hogy valakivel valami jót tegyek, akkor azt kell, hogy mondjam: Ez az a pillanat! Nem tudom neked elégszer leírni, mondani, vagy kifejezni, hogy mennyire szeretlek. De ennek az életnek itt most vége, és remélem, hogy majd csak jó sokára találkozunk. Hogy miért? Mert a másvilág a holtaké. Neked élned kell! És küzdened! Mindazért, amit eddig fölépítettél, fölépítettünk. És csak egyet szeretnék kérni: Éld úgy az életed, ahogyan szeretnéd. Mert nem tudni, hogy mikor jön valami, ami felboríthat mindent, és elveszi tőled e drága kincset. Légy boldog, és sose felejts el, kérlek. Mert én sosem foglak, és majd odafent várlak. Meg ne lássalak, csak minimum még 100 év múlva! Hiszem, hogy neked itt még szép, fényes jövőd van. De úgy látszik, nélkülem. Kérlek, légy boldog. De ne felejts el. Tudom, ezt már írtam, de szeretlek. Szeretlek, és remélem ez kölcsönös. Nos, nekem lassan mennem kell, de neked nem. Örülök, hogy veled tölthettem egész eddigi életem. Örülök, hogy megismertelek, és megszerettelek. Örülök, hogy te lettél a bátyám, még ha nem is igazi, és örülök, hogy benned bízhattam. Az időm lejárt, vigyázz magadra. Nagyon, nagyon szeretlek. És remélem, erős leszel helyettem is. Ha csak egyszer is hiányoznék, tedd a kezed a szívedre, gondolj rám, és máris ott leszek veled. Mert én örökre a szívedben élek, ahogy te is az enyémben. Ölel és puszil: Nicol.""♥.I Love You Forever And Always.♥"
Amint ezt olvastam, legördült pár kósza könnycsepp az arcomon. Ő volt a húgom. Mindig is úgy vigyáztam rá, mint egy drágakőre. De ez az ember felrúghatja az egész eddigi életem örömét, boldogságát. Azért hívott ide, hogy elbúcsúzzon. Szóval tudta, hogy meg fog halni, még sem kérte, hogy segítsek. Tudom, hogy Nicol azt kérte tőlem, hogy legyek boldog, de nélküle hogy? Elvesztettem én is mindenkimet, már csak ő maradt nekem. És most ő is itt hagyott. Senkim sincs. Utána akarok menni, ahol együtt lehetünk, boldogan. De ez nem lehetséges, mert ő megkért, hogy maradjak. Az ő kérése számomra többet ér egy parancsnál. Az ölelése, a nevetése, ahogyan hozzám bújt, ha szomorú volt, az nekem mind felért egy életre való boldogsággal. Ha szomorú voltam, ő mindig felvidított. Ő volt az egyetlen támaszom, az egyetlen, akire igazán számíthattam. De ha ő azt mondja, hogy nélküle van itt jövőm, akkor biztosan így is van. Annyira szeretem, hogy azt ki sem tudom fejezni szavakkal. Viszont tiszteletben tartom az utolsó szavait, nem távozok, míg nem akarja a sors. "Ha szeretünk valakit, engedjük el." Ez úgy baromság ahogy van. Ha még életben van, és van rá lehetőségünk, hogy boldogok lehessünk együtt, akkor nem küldöm máshoz. Kihasználok minden egyes percet, amit vele tölthetek. "Ha szeret, úgyis visszajön." Ez is badarság. Ha szeret, minek megy el? Ha nem muszáj, úgy sem megy, ha igazán szeret.
Az ágyán ültem, és azon gondolkoztam, hogyan tovább, hogy fogom én ezt leküzdeni. Ahogy írta, erős akarok maradni. Ha másért nem, az ő emlékéért. Aztán rájöttem, hogy nekünk van egy titok tárunk a borítékokban. Jól sejtettem, volt ott is egy levél. Elolvastam volna, ha nem kopognak. Megtörölgettem szemem, majd odasétáltam az ajtóhoz. Ismerős arcokat pillantottam meg.
-Szia. Nicol itthon van? -nem búcsúzott el tőlük?
-Igen, de már nem tudtok vele beszélni. -bámultam a padlót.
-Akkor jöjjünk vissza később? Mikor költözik? -Alig bírtam visszafogni könnyeim, de Louis még mindig kérdezősködött.
-Később sem tudtok. Ő már elköltözött. Jó messzire...
-De akkor, hogy lehet itt is? -kérdezte a szőke.
-ÚGY, HOGY MEGHALT. OKÉ? -üvöltöttem rá. Nem bírtam már. Egyszerűen a legjobb barátom, s egyben a törvénytelen húgom halálát akartam feldolgozni.
-Mi? -belöktek, majd besétáltak. Nem hittek a szemüknek. Pont, ahogy először én sem.- De hát mi történt?
-Ez biztos csak valami vicc...
-Nem göndörke, ez nem vicc. Meghalt. Még hozza saját döntésre. Értetek. Fel tudjátok ti ezt fogni? Értetek halt meg! -hosszas csönd állt be. Senki nem tudta ezt feldolgozni.
-De mégis miért?
-Tessék Lou, olvasd el! Az első felében minden benne van. -elkerekedett szemekkel olvasta.- Gondolom ezt ő akarta elmondani, de nem volt rá esélye. Ugyanis a megbízója egy elmebeteg állat. -azt hittem nem fog menni, de minden érzelmet kizártam magamból, majd úgy beszéltem a fiúkkal. Miután végigolvasták, visszaadták nekem. Én még egyszer átfutottam azt a részt, amikor tőlem búcsúzik. Egy-két könnycsepp legördült ismét arcomon, elraktam, aztán figyeltem a többiekre. Ők sírtak. Nem tudták elhinni szerintem, ahogy én sem, hogy hogyan szeretheti őket ennyire. Bűntudatom volt, amiért nem voltam mellette. De sajnos az időt még én sem tudom visszapörgetni. Pedig megtenném.
-Amúgy te kije is vagy? -kérdezte könnyeit törölgetve Louis.
-A fogadott bátyja. Igazából legjobb barátja, de mindig is tesókként tekintettünk egymásra. És ha most megbocsájtotok, szeretnék egyedül lenni.
-Rendben. Mi megyünk is. Csak egy kérdés. -fordult vissza az ajtóból Niall- Hogy értette, hogy "Tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit."?
-Ezt mi szoktuk használni, mikor valakit nagyon, nagyon szeretünk. Mert a vámpír egy nagyon ragaszkodó típus. Nehezen szeret, de ha igen, akkor nagyon.
-Értem. Szia.
-Részvétünk. -kiáltottak vissza egyszerre. Ahogy láttam, még vagy fel sem fogták, vagy csak le vannak döbbenve. De mindenki sírt. Végre elolvastam a levelet, amit a titkos részbe tett. Úgy csináltam mindent, ahogyan ő azt leírta. Teljesen megbíztam benne. Bár ebben még ő sem volt biztos. Adtam neki a véremből, jó sokat. Majd mindkét kezemet a mellkasán lévő sebre tettem, és vártam, hogy valami történjen. Valami csoda, ami visszahozza. De bele kellett törődnöm, hogy őt már semmi sem éleszti újra. Véglegesen halott az a személy, aki az én életemben az egyetlen volt. Örökre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)