~ 7. rész

Na tehát, ahogy ígértem, itt is vagyok. Ha nagyon rossz lett, kérlek nézzétek el, mert amint mondtam, nem megy most annyira jól a gondolatok leírása. De azért remélem tetszeni fog. Jó olvasást.:)
P.s.: Ha tetszik, iratkozz fel, kommentelj, használd a tetszik/nem tetszik gombokat. Köszönöm, szépen.:)

                                                                                  **

                                                                      ~John szemszöge~
Még mindig ott volt a kezem a seben, mikor elaludtam. Nem volt benne ő sem biztos, hogy sikerül, de mégis megtette. Megtette, mert szerette a fiúkat. Engem is azért küldött el, hogy megóvjon. És amiért nem figyeltem rá távolról sem, most ott tartunk, hogy a halott legjobb barátomon alszom. Nem is értem, hogy miért bíztam benne, hogy ez sikerülni fog. Talán mert annyira szerettem volna, hogy éljen.
Reggel, mikor fölkeltem, nem érdekelt, hogy véres vagyok. Olyan 7 óra körül lehetett, és én csak a kezemet mostam le. A ruhámat nem. De mikor visszamentem Nicol-hoz, azt hittem, hogy elájulok. A seb begyógyult a mellkasán, és olyan volt, mintha lélegezne is. Megnéztem gyorsan a levelet, amit hagyott nekem. Hát persze! 'Adj nekem a véredből -sokat-, majd tedd a kezed a mellkasomra, vagy a sebre -ha lesz-, és várd meg a napfelkeltét. A nap sugarai majd erőt adnak kezedbe, véred pedig beforrasztja sebemet, visszaadja szívem dobbanását.' Amikor ezeket elolvastam, rájöttem, hogy ő már régen fel volt készülve arra, hogy meg fog halni Értük. Mindig is érdekelte minden velünk kapcsolatos dolog, de meglepődtem, hogy ezekbe is belement. A levelet letettem, majd ismét ránéztem. Az emelkedő mellkasán pontosan látszott, hogy ott van egy nyaklánc. Sosem hord nyakláncot, így megnéztem. A medál égetett, mikor a kezembe került. Nem értettem, de így visszaraktam a nyakába. Majd keltegetni kezdtem. Szép lassan kinyitotta szemeit, majd köhögni kezdett. Pár csöpp vér följött, majd teljesen elmúlt a köhögés. Magamhoz húztam, és olyan szorosan öleltem, mint még soha. Pár könnycsepp is legördült az arcomon, de ezúttal már nem a gyász, hanem a boldogság miatt. Visszakaptam életem legfontosabb személyét. És mostantól sosem engedem el.

                                                                     ~Nicol szemszöge~
Egy fekete, üres helyre kerültem. Látom a fényt, de minél közelebb akarok hozzá menni, annál távolabb van. Van valami, valaki aki visszatart. Aki nem enged el, nem hagyja, hogy átmenjek rajta. Érzem. Érzem, hogy itt van, és beszél hozzám, megérint. De nem tudok semmit csinálni. Üvöltök. Torkom szakadtából, de senki sem hallja. Ő meg végképp nem. Nem tudtam mit tenni, leültem a sarokba. Szép lassan lecsukódtak a szemeim, és vártam az örök sötétséget. De amikor felkeltem, még közelebb éreztem magamhoz azt a valakit, aki nem enged. Már teljesen tisztán éreztem az érintését, teljesen jól hallottam a hangját, értettem mit mond. John. John volt az. De bármennyire szerettem volna kinyitni a szemem, nem sikerült. Minden erőfeszítés hiába való volt, a testem nem reagált az agyam parancsára. Bárhogy próbálkoztam, a testem minden porcikája az ellen tiltakozott, hogy felkeljek. Aztán feladtam.
Hirtelen valami mardosó meleget éreztem. Mindenhol. Mozdulni akartam, hogy ne égessen, de nem bírtam. Majd a meleg elvándorolt rólam, és érzékeltem újra mindent. Mindent ami körülöttem volt, ami történt. Mindent. De mégis inkább aludtam. Aztán John kezdett el ébresztgetni. Szép lassan, erőtlenül kinyitottam a szemem, majd legjobb barátom könnyektől csillogó szemeivel találtam szemben magam. Szorosan magához húzott, majd nem akart elengedni. Végül kibontakoztam az öleléséből.
-Hát sikerült! Igazad volt, Nicol! Sikerült!
-Igen, sikerült. De ha te nem lennél, már rég meghaltam volna. Köszönöm, John, köszönöm. -ekkor én öleltem meg.
-Ne köszönd. Nélküled az én életemnek sem lenne értelme. Annyira örülök, hogy jól vagy!
-Hát voltam már jobban... de ez is jobb, mint a halál.
-Viszont... itt voltak a srácok.
-Mi? Mikor? Miért?
-Mert nem akarták, hogy "elköltözz". -mutatott szamárfület a levegőben.
-De én már akkor "elköltöztem", ugye?
-Igen. -bólintottam, majd átvettem a ruhám. Johnanthan minden mozdulatomat figyelte. Hogy nem-e küldtem ki? Nem. Már nagyon régóta nem vagyok előtte szégyellős. Hisz úgy szeretem, mint a bátyám. Nincs előtte titkolni valóm. Mikor végeztem, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem.
-Hova megyünk? -kérdezte kicsit fura hangsúllyal.
-Vadászni. -majd eltátogtam neki, hogy meg fogjuk ölni Brad-et. Persze nem ketten, de jó formában kell lennünk. Az erdőben túrázó csoportból elraboltunk egyet-kettőt. Na jó, talán volt az 5 is. A lényeg, hogy most muszáj volt ezt alkalmaznunk, hogy erősek legyünk. Ezután körülnéztünk, és pár kábítószeres sikátorban találtunk pár vámpírt. Pont elegen voltunk ahhoz, hogy megöljük. Kiálltunk egy nagy, szabad térre, az erdő közepébe, majd elordítottam magam:
-Bradley! -nem is kellett sokkal több két percnél, már itt is volt.
-Nocsak, nocsak. Azt hittem, hogy meghaltál.
-Tévedtél. Most pedig te fogsz meghalni. -ő megrázta a fejét, közben jót nevetett. Mi egyszerre ráugrottunk, majd mindegyikünk kiharapott egy kisebb darabot a nyakából. Lelökött minket magáról, majd szép lassan felállt.
-Csak ennyi telik tőletek? Kisasszony, te a halálból jöttél vissza. Nem kéne erősebbnek lenned? -nem akartam az összes energiám felhasználni, főleg most, de megcsináltam. Odafutottam, körülötte keringtem, nem tudta, hol fogok megállni, majd a hátánál megálltam és kitéptem a szívét a helyéről, eldobtam jó messzire, majd megvártam, míg a földre zuhan erőtlen teste.
-Mert én nem vagyok akkora idióta, hogy benne hagyjam a szívet a halottba, ha egyszer kitéptem. -megráztam a fejem, majd hazafutottam. Egyikőjüket sem vártam meg, nem is köszöntem meg, amit tettek, csak otthagytam őket, és kész. Átöltöztem, majd megvártam, míg John megjön.
-Ez mégis mi a fene volt, Nicol?
-Meggyilkoltam a világ legaljasabb emberét. Bocs, vadállatát.
-Azt hittem, nem bosszúból megyünk, csak ki akarjuk nyírni, hogy ne tegyen több kárt. Erre te mit csinálsz? Bosszút állsz!
-Ugyan John. Ez nem bosszú volt.
-Csak az ő módja a gyilkolásra... Különben is. Mi az a nyaklánc a nyakadban?
-Biztosra kellett mennem. Csak egy lánc. És most ha megbocsátasz, dolgom van.
-Nem, nem bocsátok meg. Mi az, hm? Mibe keveredtél ismét?
-Semmibe, oké? Nem csináltam semmit. Csak egy lánc. Szia. -nem szeretem, ha kiosztanak. Tudom, hogy csúnyán intéztem el, de meg kellett öljem, és máshogy nem ment volna. Úgy döntöttem, hogy mivel úgy is el akartam menni, elmegyek a fiúkhoz. Tudom, tudom. Azt hiszik, hogy halott vagyok, de ennek nem lehet így vége! Ha már egyszer nem haltam meg, akkor hagy kapjak még egy esélyt, hogy velük lehessek! Ez nem nagy ár azért, amit én tettem Értük. Azon gondolkoztam az úton, hogy mit mondok nekik, miért nem vagyok halott? De semmi nem jutott az eszembe. És hogy miért? Mert teher alatt nő a pálma. Csak akkor gyártok jó kifogásokat, ha az adott helyzetben vagyok. Előre nem megy.
Elértem a házukat. Most nem volt olyan zajos, vidám, boldog, mint azelőtt. Tudtam, hogy miattam van. Amiatt, hogy meghaltan. Értük. És ők ezt pontosan átérzik. Reméltem, hogy ők is szeretnek engem. Legalább annyira, mint amennyire én szeretem a nyulakat. (Azokat szeretem, mert táplálnak és cukik) De most már nem reméltem. Hanem tudtam. De biztos semmiképp nem voltam benne, mert lehet, hogy csak azért gyászolnak, mert miattuk történt, és ezt ők tudják. De éreztem, hogy nem így van. Valahogy kötődtem hozzájuk, és ezt nem tartottam viszonzatlannak. De ott álltam az ajtajuk előtt, és mégis azon gondolkoztam, hogy megéri-e, ha most visszajövök az életükbe. Hogy ez önzőség lenne-e tőlem, vagy nem? Teljesen felkavartam az életüket azzal, hogy beléptem. És most emiatt itt sírnak, gyászolnak és megváltoztak. Biztosan jó lenne az nekem és legfőképp nekik, hogy én most ide visszajöjjek? De hiába a kusza gondolat menetem, a testem ösztönösen reagált a szívem parancsára, hiába a sok ellenérv az agyamban. Megnyomtam a csengőt, és azon nyomban, ahogy ajtót nyitott nekem Zayn, a lábaim földbe gyökereztek, és a szavam is elakadt. Egyszerűen csak jó volt őt látni. Szerencsétlenkedésemet ő zavarta meg. Látszott rajta, hogy legalább annyira meglepte ez az egész, mint amilyen boldogsággal töltött ez fel engem.
-H-h-hát... t-te? -kérdezte szinte úgy, mint aki most tanul beszélni.
-Hát én. -kezdtem bele, de a többi fiú a hangom hallatára idekapta a fejét, és felpattantak az ágyról. Azt hittem könnyebben fognak jönni majd a szavak, de szinte egy sem jött. Csak azért, mert újra láthattam Őket.