~ 6. rész

Annyira sajnálom, hogy csak most hozok, mikor azt mondtam, hogy minden nap, de sajnos közbejött családi bizbasz, és muszáj voltam ott lenni. De, most itt vagyok, remélem tetszeni fog. Ha tetszik, kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel.:3 Puszii.:D

                                                                                 **

                                                                        ~John szemszöge~
Éppen Olaszországban voltam, mikor Nicol telefonált, hogy este menjek hozzá. Nem tudtam, hogy mi van, mert a múltkor még ő küldött el onnan. Úgyhogy ismervén legjobb barátomat, nagy baj lehet. Rögtön mentem Angliába, vissza. Megvártam, míg 10-et ütött az óra, majd felmentem a hotel szobájába. Csak egy kis lámpa égett. Körülnéztem, hogy hol lehet. Fürdőben: nincs, konyhában: nincs, nappaliban: nincs. Már csak egy helység maradt. A hálószobája. Ajtaja nyitva volt, pont rá lehetett látni a kijáratra. Mikor körbesétáltam  az ágyon, megláttam, miért hívott. Ott volt. Ott volt ő, a földön, tehetetlenül. Térdem összerogyott, zokogtam. Zokogtam, mint egy kislány, aki elveszítette a kedvenc játékát. Egyszer meg tudtam őt védeni, sőt. Többször is. De most, valahogy úgy éreztem, hogy itt omlott össze az összes reményem. Csak miatta lettem ilyen. Csak érte. Mert nem akartam elveszíteni a legjobb barátom. És most itt fekszik előttem, halottan. Mert nem voltam mellette. Mert életemben először hallgattam rá, és elmentem mellőle. Nyakát megemeltem, fejét ölembe tettem. Ekkor észrevettem, hogy nyakán van egy harapás. És a mellkasán is van egy seb. Bradley volt az. Mindig is csak ő volt ilyen kegyetlen.
-Ezt nem hagyom ennyiben, Brad! Megtalállak és megöllek! -tudtam, hogy semmi esélyem, és hogy hallja is, de nem érdekelt. Már a haláltól sem féltem. Tudtam, hogy most már méltó vagyok meghalni. Felálltam és sétáltam volna ki, mikor észrevettem egy levelet, amin a nevem állt. Felismertem Nicol kézírását. Elbúcsúzni akart tőlem. Kinyitottam.

"Kedves Johnathan,                                                                                                                                      Tudom, hogy nem érted, mire volt jó ez nekem. Tudom, hogy azt vártad volna, hogy személyesen köszönök tőled el. De a sors most úgy hozta, hogy erre most nincs lehetőségem. Pedig hidd el, most jól jönne a támogatásod. Szóval, azért hívtalak ide, hogy elbúcsúzzak tőled, mert szeretném, ha tudnád, hogy mi történt, hogyan érzek, s miért tettem mind ezt.                                                                                                      Tudod meséltem neked arról a megbízásról, amit Brad-től kaptam. Amiben meg kéne ölnöm azt a srácot. Nos az egész történet itt kezdődik. Tudtam, hogy nem kéne elfogadnom, de ha nem tettem volna meg, akkor már most sem élnék. Úgyhogy belementem. Mert élni akartam, veled lenni, újra szabadnak lenni. Azt hittem, hogy könnyű lesz majd, mert csak megkeresem, összebarátkozok vele, aztán jól leitatom, majd kinyírom. Hát ez nem így lett. Igaz, hogy csak 2, most már 3 napja ismerem őket, de valahogy megfogtak. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ennek sem lesz jó vége. Aztán mikor olyan sok időt töltöttem velük -nevettünk, beszélgettünk, hülyültünk- én rájöttem valamire. Nem akarom szétszedni ezt a társaságot, mert szeretem őket. És mert ők úgy vannak egyben, ahogy most vannak. Ha bármelyik tag kiesne, semmi nem lenne már jó. Ők egymásnak vannak teremtve. Olyanok, mint az ember és a levegő. Ha nincs levegő, akkor ember sem. És mivel most nekem Louis volt a célpont, ezért ő alkotja a levegőt. A többi srác pedig az embert. És nem is csak ez volt a legfőbb indok, hanem az, hogy teljes mértékben beléjük szerettem. Nem lettem volna képes megtenni ezt egyikükkel sem. És tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit. Sosem engedi el őket a szívéből, sosem árt nekik, és feltétel nélkül szereti őket. Nos, nálam e kis idő alatt is kialakult a szeretet. Szóval ma reggel, mikor hazajöttem, idehívtam Bradley-t. Elmondtam neki, hogy én erre nem vagyok képes. Hogy szeretem őket. És azt mondta, hogy nem kell megcsinálnom, de annak ára van. Tudtam az első perctől kezdve, hogy mi az, de belementem. Egy feltétellel: Soha nem bántja/bántatja azt a csapatot. Belement, vérrel ígértettem vele. Ezután elbúcsúztam a fiúktól. Megmondtam nekik, hogy örökre el kell mennem. De azt nem, hogy miért. Már csak a gondolattól is sírva fakadok, hogy itt kell hagynom Őket és Téged is. De muszáj. Mivel szeretem őket, muszáj. Eljutottam arra a pontra, hogy akár az életemet is feláldozom értük. És már nem is tudok efelől meghátrálni, de nem is akarok. Végül is örülök, hogy elfogadtam Brad ajánlatát, mert így megismertem ezt az 5 idiótát, akik szebbé tették az életemet. Úgy is meghaltam volna, így is meghalok. De így abban a tudatban, hogy van akit tényleg szeretek, és az nem csak te vagy. Ha csak pár nappal is, de gazdagabb és jobb lett az életem. És ezt annak a "munkának" köszönhetem. Szóval elbúcsúztam tőlük, aztán visszajöttem ide, hogy meghalhassak. Értük. És mivel már senkim nem maradt, akitől el kéne búcsúznom, most te jössz. Tőled búcsúzok:                                                                                                       Soha nem gondoltam, hogy egy ilyen jó barátra fogok találni, mint te. Emlékszel a találkozásunkra? Körülbelül 8 éves lehettem, te pedig 10. Egy elhagyatott istállóban sírtam, mert meghalt a kutyusom. Te hallottad, és bejöttél, hogy megvigasztalj. Azóta is te vagy az, akire mindig támaszkodtam, akitől segítséget kértem. És emlékszel még arra, mikor kicsik voltunk, és a frissen halászott halakat lopkodtuk? Azzal püföltük egymást, majd visszavittük oda, ahonnan elvettük. Már akkor is rosszak voltunk. Te voltál az egyetlen igaz barátom, akire mindig számíthattam. És most is te vagy az egyetlen. Az összes pasimat te segítettél megismerni. Te támogattál engem az első lépésekkor, amiket a fiúkért tettem. Mikor megismertem Brad-et, te rögtön érezted, hogy valami baj lesz belőle. De makacs voltam, és nem hallgattam rád. Annyira elvakított a "szerelem", amit már látok, hogy nem az volt, hogy nem is figyeltem rád. Elhanyagoltalak. És tudod miért? Mert te állandó voltál az életemben. Mert téged minden nap láttalak, beszélgettem veled. Szinte már olyan voltál, mint egy testvér. Ahogy most is. De minél jobban bíztam Bradley-ben, annál jobban kezdett rossznak tűnni az összes veled kapcsolatos dolog. Ezért otthagytalak. De te nem hagytad annyiban, jöttél utánam, tudtad, hogy Brad nem jó ember. És mikor elrángatott engem abba az elhagyatott istállóba, ahol te és én találkoztunk, ott voltál az egyik gerenda mögött. Éreztem, hogy ott vagy, de nem akartam szólni. Majd mikor láttad, hogy meg akar harapni, te elém ugrottál, ezzel az életedet kockáztatva. Ekkor jöttem rá, hogy nekem egy fiú sem kell, csak te. Rajtad kívül senkiben sem bíztam meg ezután. Brad elfutott, te pedig ott feküdtél a földön. Én leguggoltam melléd, szorítottam a kézfejed. Nem akartam, hogy meghalj. Szép lassan lecsuktad a szemed, majd egy 5 perc múlva felébredtél. Nem értettem, hogy mi történt, de örültem. Megöleltelek, majd boldogan sétáltunk haza. Azt hittük, ezután minden rendben lesz, de otthon Brad várt, aki azt hitte, hogy egyedül érkezem. Mikor beállítottunk együtt, ő gyorsan elharapta a nyakam, adott a véréből, majd nem emlékszem semmire. Mikor felébredtem, Te magyaráztad el nekem, hogy mi történt. Hogy mit kell csináljak, hogy mivé váltam, mivel kell szembenéznem. Kitanultuk közösen, amit akartunk. Azt hittük, hogy nincs semmi több, de ez a későbbiekben kiderült, hogy nem igaz. Aztán mikor mindez kiderült, és menekültünk, nem akartál egyedül hagyni, de muszáj voltál. Annak az okát még máig sem tudom. De visszajöttél, és együtt éltünk tovább. Majd mindketten elkezdtünk utazgatni, és külön váltak útjaink. Mégis mindig szakítottunk egymásra időt. És most, mikor el kellett, hogy küldjelek, nem akartam megtenni. De muszáj voltam, mert különben elvesztettelek volna. Annyira szeretnék még veled lenni. Érezni az illatod, vagy erős kezeid melegségét. Vagy csak egy közös vadászatot csinálni. Nekem teljesen mindegy, csak veled együtt lenni. És tudom, ha más ezt olvassa, akkor azt fogja hinni, hogy több van köztünk mint barátság, vagy legalábbis én többet érzek. Ez részben igaz. Mert én nem barátságot érzek. Én azt érzem, hogy te olyan vagy nekem, mint egy testvér. Mindig is az voltál, mindig is úgy néztem rád, mint egy törvénytelen testvérre. Annyira szeretlek, John! De sajnos az én utam itt véget ér. Azt hittük, hogy ez az örök élet majd örökre összeköt minket, de be kell látnunk, hogy semmi sem tart örökké. Csak az én szeretetem irántad és a fiúk iránt. Hiába nem leszek, ez örökre itt marad a Földön, örökre a tiétek lesz. Olyan jó lenne most hallani a hangod, beszélni hozzád, vagy csak megölelni. Annyira hiányzol, Johnathan, hogy azt el sem tudom mondani. Főleg most, mikor az utolsó óráimat élem. Talán már perceimet. Ki tudja. Sosem gondoltam, hogy pont így, pont ekkor, pont emiatt kell majd itt hagyjalak. De látod, az élet kiszámíthatatlan, és nehéz. Mindig adódnak nehézségek, és azokat le kell győzni. Remélem te elég erős leszel ahhoz, hogy ezt majd megoldd. Mivel én nem voltam most ebben a helyzetben erős, legalábbis elég erős, neked muszáj annak lenni. Te mindig bátrabb, erősebb és okosabb voltál, mint én. Kérlek ez most is legyen így. Azért mert én nem vagyok, neked ugyan olyan erősnek kell lenned, és ugyan úgy folytatnod kell az életedet. Hidd el, ennek az egésznek így kellett lennie. Érzem, és tudom, hogy nehéz lesz, de bízok benned. Ahogy mindig is tettem. Te vagy az egyetlen már számomra. És mikor eljön az a pillanat, hogy a múltamat el kell töröljem, s csak arra kell figyeljek, hogy valakivel valami jót tegyek, akkor azt kell, hogy mondjam: Ez az a pillanat! Nem tudom neked elégszer leírni, mondani, vagy kifejezni, hogy mennyire szeretlek. De ennek az életnek itt most vége, és remélem, hogy majd csak jó sokára találkozunk. Hogy miért? Mert a másvilág a holtaké. Neked élned kell! És küzdened! Mindazért, amit eddig fölépítettél, fölépítettünk. És csak egyet szeretnék kérni: Éld úgy az életed, ahogyan szeretnéd. Mert nem tudni, hogy mikor jön valami, ami felboríthat mindent, és elveszi tőled e drága kincset. Légy boldog, és sose felejts el, kérlek. Mert én sosem foglak, és majd odafent várlak. Meg ne lássalak, csak minimum még 100 év múlva! Hiszem, hogy neked itt még szép, fényes jövőd van. De úgy látszik, nélkülem. Kérlek, légy boldog. De ne felejts el. Tudom, ezt már írtam, de szeretlek. Szeretlek, és remélem ez kölcsönös. Nos, nekem lassan mennem kell, de neked nem. Örülök, hogy veled tölthettem egész eddigi életem. Örülök, hogy megismertelek, és megszerettelek. Örülök, hogy te lettél a bátyám, még ha nem is igazi, és örülök, hogy benned bízhattam. Az időm lejárt, vigyázz magadra. Nagyon, nagyon szeretlek. És remélem, erős leszel helyettem is. Ha csak egyszer is hiányoznék, tedd a kezed a szívedre, gondolj rám, és máris ott leszek veled. Mert én örökre a szívedben élek, ahogy te is az enyémben.                            Ölel és puszil: Nicol."

                                                    "♥.I Love You Forever And Always.♥"

Amint ezt olvastam, legördült pár kósza könnycsepp az arcomon. Ő volt a húgom. Mindig is úgy vigyáztam rá, mint egy drágakőre. De ez az ember felrúghatja az egész eddigi életem örömét, boldogságát. Azért hívott ide, hogy elbúcsúzzon. Szóval tudta, hogy meg fog halni, még sem kérte, hogy segítsek. Tudom, hogy Nicol azt kérte tőlem, hogy legyek boldog, de nélküle hogy? Elvesztettem én is mindenkimet, már csak ő maradt nekem. És most ő is itt hagyott. Senkim sincs. Utána akarok menni, ahol együtt lehetünk, boldogan. De ez nem lehetséges, mert ő megkért, hogy maradjak. Az ő kérése számomra többet ér egy parancsnál. Az ölelése, a nevetése, ahogyan hozzám bújt, ha szomorú volt, az nekem mind felért egy életre való boldogsággal. Ha szomorú voltam, ő mindig felvidított. Ő volt az egyetlen támaszom, az egyetlen, akire igazán számíthattam. De ha ő azt mondja, hogy nélküle van itt jövőm, akkor biztosan így is van. Annyira szeretem, hogy azt ki sem tudom fejezni szavakkal. Viszont tiszteletben tartom az utolsó szavait, nem távozok, míg nem akarja a sors. "Ha szeretünk valakit, engedjük el." Ez úgy baromság ahogy van. Ha még életben van, és van rá lehetőségünk, hogy boldogok lehessünk együtt, akkor nem küldöm máshoz. Kihasználok minden egyes percet, amit vele tölthetek. "Ha szeret, úgyis visszajön." Ez is badarság. Ha szeret, minek megy el? Ha nem muszáj, úgy sem megy, ha igazán szeret.
Az ágyán ültem, és azon gondolkoztam, hogyan tovább, hogy fogom én ezt leküzdeni. Ahogy írta, erős akarok maradni. Ha másért nem, az ő emlékéért. Aztán rájöttem, hogy nekünk van egy titok tárunk a borítékokban. Jól sejtettem, volt ott is egy levél. Elolvastam volna, ha nem kopognak. Megtörölgettem szemem, majd odasétáltam az ajtóhoz. Ismerős arcokat pillantottam meg.
-Szia. Nicol itthon van? -nem búcsúzott el tőlük?
-Igen, de már nem tudtok vele beszélni. -bámultam a padlót.
-Akkor jöjjünk vissza később? Mikor költözik? -Alig bírtam visszafogni könnyeim, de Louis még mindig kérdezősködött.
-Később sem tudtok. Ő már elköltözött. Jó messzire...
-De akkor, hogy lehet itt is? -kérdezte a szőke.
-ÚGY, HOGY MEGHALT. OKÉ? -üvöltöttem rá. Nem bírtam már. Egyszerűen a legjobb barátom, s egyben a törvénytelen húgom halálát akartam feldolgozni.
-Mi? -belöktek, majd besétáltak. Nem hittek a szemüknek. Pont, ahogy először én sem.- De hát mi történt?
-Ez biztos csak valami vicc...
-Nem göndörke, ez nem vicc. Meghalt. Még hozza saját döntésre. Értetek. Fel tudjátok ti ezt fogni? Értetek halt meg! -hosszas csönd állt be. Senki nem tudta ezt feldolgozni.
-De mégis miért?
-Tessék Lou, olvasd el! Az első felében minden benne van. -elkerekedett szemekkel olvasta.- Gondolom ezt ő akarta elmondani, de nem volt rá esélye. Ugyanis a megbízója egy elmebeteg állat. -azt hittem nem fog menni, de minden érzelmet kizártam magamból, majd úgy beszéltem a fiúkkal. Miután végigolvasták, visszaadták nekem. Én még egyszer átfutottam azt a részt, amikor tőlem búcsúzik. Egy-két könnycsepp legördült ismét arcomon, elraktam, aztán figyeltem a többiekre. Ők sírtak. Nem tudták elhinni szerintem, ahogy én sem, hogy hogyan szeretheti őket ennyire. Bűntudatom volt, amiért nem voltam mellette. De sajnos az időt még én sem tudom visszapörgetni. Pedig megtenném.
-Amúgy te kije is vagy? -kérdezte könnyeit törölgetve Louis.
-A fogadott bátyja. Igazából legjobb barátja, de mindig is tesókként tekintettünk egymásra. És ha most megbocsájtotok, szeretnék egyedül lenni.
-Rendben. Mi megyünk is. Csak egy kérdés. -fordult vissza az ajtóból Niall- Hogy értette, hogy "Tudod milyen, mikor egy vámpír nagyon szeret valakit."?
-Ezt mi szoktuk használni, mikor valakit nagyon, nagyon szeretünk. Mert a vámpír egy nagyon ragaszkodó típus. Nehezen szeret, de ha igen, akkor nagyon.
-Értem. Szia.
-Részvétünk. -kiáltottak vissza egyszerre. Ahogy láttam, még vagy fel sem fogták, vagy csak le vannak döbbenve. De mindenki sírt. Végre elolvastam a levelet, amit a titkos részbe tett. Úgy csináltam mindent, ahogyan ő azt leírta. Teljesen megbíztam benne. Bár ebben még ő sem volt biztos. Adtam neki a véremből, jó sokat. Majd mindkét kezemet a mellkasán lévő sebre tettem, és vártam, hogy valami történjen. Valami csoda, ami visszahozza. De bele kellett törődnöm, hogy őt már semmi sem éleszti újra. Véglegesen halott az a személy, aki az én életemben az egyetlen volt. Örökre.