Prológus

Hát szóval. Nem is tudom, mit írjak ide. Nagyon várom már, hogy nektek mennyire fog tetszeni amit kitalálok. Mondta egy-két ember, hogy hasonlít a történet a Twilight-ra, de higyjétek el, nem direkt. Nem is tudnám direkt úgy csinálni, mivel nem olvastam, nem láttam. De azért, remélem tetszeni fog.


                                                                           **

Egy lány vagyok. Csak egy a sok közül. Ha azt leszámítjuk, hogy 239 éve 17 éves. Összesen 256 éve élek. Nem én akartam így. Csak ezt hozta az élet. Akkoriban kezdődött minden. Majdnem minden. Ott, Londonban. Már rég nem voltam ott. Körülutaztam szinte az egész világot. Bár ez nekem nem nehéz. Minden megy egycsapásra. Most New Yorkban élek. Eddig még itt nem volt semmi zűr. De nagyon szeretnék visszamenni Londonba. Mint már említettem nagyon régen nem voltam ott, és hiányzik szülőföldem. Valószínűleg vissza is megyek. Megnézem a mostani embereket, leszármazottjaimat és magát az egész helyet. Gyorsaságommal átfutok az óceánon. Nem, nem, ez így nem lehetséges. Úgy lebuknék. És gyilkolnom is kéne hozzá, hogy újra jó formában legyek. Csábít a vér. Nagyon. De megtanultam kezelni. Indulataimat lenyugtatom, nem érzek különösebb kapcsolatot az emberekkel. Nem tartozom közéjük. Legalább is azóta nem. Gondolatolvasás nincs, és nem is lesz. Ilyen csak a mesékben van. Nem tudják elképzelni, vagy épp kitalálni, hogy mit tudjunk csinálni. A nap árthat. De nem az okosoknak. A verbéna csak megsebez. Gyorsan tudunk menni, ez nem kétséges. Erőnk semmihez nem hasonlítható a földön. A többi majd kiderül magától.
Mikor elsétálok egy ember mellett, mindig érzem, milyen finom, illetve rossz ízű vér kering benne. Ma is ez történt. Majdnem megöltem valakit. De mielőtt megtettem volna, átgondoltam újra, kikapcsoltam vágyaimat és mentem tovább. Semmi baja nem lett. Sokszor történik ilyen velem. Csak nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni. Azon kívül, hogy az adott percben lemondok róla. Most, hogy újra visszatérek Londonba -már teljesen biztosan-, nem tudom, hogy mi lesz velem. Eddig nem ismertem senkit a múltamból, sem az ő leszármazottját. De Londonban?! Képtelenség, hogy ne találkozzak össze senkivel sem. De érzem, és kezdem tudni is, hogy lesz egy fiú. Lesz valaki, aki meghatározza a további életemet. Remélhetem csak jó irányba.
Napjaim unalmasan telnek, mint láthattátok. Egyik helyen Nicol Rosmary vagyok, másik helyen pedig Lexy Rosemary vagyok. De ideje, hogy most a környezetem döntse majd el, mert én nem külön Nicol, vagy külön Lexy vagyok, hanem Nicol Lexy Rosmary vagyok, egy 256 éves vámpír.