1. fejezet ~ 1.rész

Na tehát. Már kaptam olyat is, hogy Vámpírnaplók, olyat is, hogy Twilight, de nem olyan lesz. Legalább is remélem. Elnézést, hogy ilyen későn, de sajnos, csak most futotta az időmből erre. Innentől kezdve sűrűbben fogok hozni nektek részecskéket. És Elíz: Úgy sem mondom el, majd kiderül.;) És szeretnélek kérni titeket, hogy írjatok hozzászólást, hogy tudjam, folytassam-e, vagy inkább hagyjam abba. Előre is köszönöm. Jó olvasást.!<3
U.i.: NEM vízen futás a képessége, csak a gyorsasága miatt képes rá. Érted, Kinga? :DD


                                                                                 **


Eljött ez a nap is. Egy újabb költözés ideje. Soha sincs túl sok cuccom, pont ezek a helyzetek miatt. Távozásomkor mindig hagyok nyomot magam után, mert ez szokásom volt az elején, és megtartottam. Pont azért, hogy mindig emlékezzek a régi életemre. Most sem tettem másképp. Megfogtam a bőröndöm, leadtam a szoba kulcsaimat, majd kimentem. Gyorsan átfutottam 3 utcán, majd mikor már elég közel voltam a repülőtérhez, megszólítottam egy látszólag mogorva embert.
-Elnézést, uram! Megtudná..
-Nem nézem el. Sietek, hagyjon kérem békén. -igen. Általában mindig érzem, hogy milyen ember az, akivel szóba elegyedek.
-Nem, nem hagyom békén, míg meg nem mondja, hogy hol van ez! -megfogtam, majd behúztam egy sikátorba.
-Mégis mit keres?
-A halált. -oldalra hajlítottam a fejét, majd egy gyors mozdulattal kiszívtam belőle a vért. De rég ittam ilyen friss, erősítő, igazi vért. Utolsó távozásom Texasból volt, legalább 30 esztendeje. Most sokkal erősebbnek éreztem magam. Mert ez így is volt. Gyorsan elszaladtam. Egy busz pont beállt egy buszmegállóba, gondoltam, hogy így nem lesz olyan feltűnő felbukkanásom, ezáltal bementem a busz mögé és megálltam a megálló végénél. Csak egy két ember látott, de azokkal elfeljttettem az egészet. Bementem a reptérre. Túl sok ember vett körül, és így, hogy erősebb lettem, sokkal több embert "ismertem" meg belsőleg. Kikapcsoltam ezt az egészet. Elzártam magam a külvilágtól. Csak én voltam. Csak mentem a kassza felé.
-Jó napot, kisasszony! Miben segíthetek? -hozott vissza a világba a kasszás hölgy.
-Jó napot! Egy jegyet szeretnék a legközelebbi Londonba tartó járatukra.
-Máris intézem. -elkezdett pötyögni, majd megszólalt- Csak az első osztályra van már jegyünk, vagy pedig a következő járatunkra tud felszállni.
-Jó lesz az első osztályra. Sietek.
-Rendben, akkor kérném szépen a személyi igazolványát. -odaadtam- 600 dollárt szeretnék kérni, és máris adom a jegyét. -kifizettem, odaadta a jegyemet, majd elmentem becsekkolni. Még épphogy elértem a gépet, ugyanis én voltam az utolsó felszálló. Egy kedves, idős hölgy mellett volt a helyem. A kutyája viszont rémes volt. Egy folytában evett, amikor meg nem, akkor ugatott. Egy erős pillantást vetettem rá, majd megijedt és inkább lenyugodott. Az út további részét próbáltam alvással tölteni.
"Kérem csatolják be biztonsági öveiket. Megkezdjük a leszállást. Köszönjük." Ez a hang ébresztett fel. Bekapcsoltam az övem, majd mikor landoltunk, pattantam is ki a székből, majd szaladtam ki a csomagjaimért. Amint megláttam felkaptam. Kiszaladtam -igaz már kicsit nyugodtabban, de szaladva- London utcáira. Teljesen megváltozott. De mit is vártam? Mikor eljöttem, még akkor nem volt ennyi lakos, ennyi utca. De hát sejthettem, hogy ez nem olyan lesz már, mint rég. Csak Amerikából kiindulva sem, hisz ott is nagyon nagy tömeg van. Fogtam egy taxit, majd mondtam neki, hogy vigyen egy jó hotelhez. Egy nagy, magas hotel előtt szálltam ki. Besétáltam, majd egy olcsó szobát kivettem. Felérve meglepődtem. Azt hittem, egy olcsó szoba nem így néz ki. Ahhoz képest, nagyon szép és elegáns volt. Kipakoltam a cuccom, majd lecsöngettem a konyhára:
-Haló! Itt a 650-es szoba, és szeretnék kérni valami félig átsült húst, jó véresen.
-Steak jó lesz?
-Igen, természetesen.
-Milyen körettel szeretné?
-Még egy steakkel. -itt kicsit kuncogtam.
-Rendben. Körülbelül egy fél óra és fent lesz. Viszont hallásra.
-Viszont hallásra. -lecsaptam a telefont, hátradőltem az ágyon, és csak vártam, hogy az a fél óra elteljen, minél hamarabb. Ugyanis már nagyon éhes voltam. Köztudott a barátaim között, hogy hogyha én emberi vért iszok, akkor utána sokáig nagyon éhes leszek. Nehéz így, de megszokható. Úgy döntöttem, hogy felhívom Johnathant.
-Sziaa John! Nicol Lexy vagyok.
-Sziaaa Nicol. Mi újság?
-Á, semmi. Most épp visszajöttem Londonba. Te merre vagy?
-Ázsiában. De nem sokára megyek Európába vissza én is. -egészen addig beszélgettünk, míg meg nem jött a kajám.
-Ö, most le kell tennem John, mert megjött a vacsorám. De képzeld, nem viselt meg az idő eltolódás. Csoda. Na megyek. Szia!
-Szia, jó étvágyat.- letettem, és nagy mosollyal nyitottam ajtót. Betolták a vacsorám, majd kimentek. Mikor megnéztem, egyszerűen ledöbbentem. Valami mesésen nézett ki ez a hús, és ahogy kértem, elég véres volt. Már most imádom Londont! Gyorsan megettem, de be kell, hogy valljam, élveztem, hogy tele van vérrel. De ez, úgy gondolom, természetes. Miután végeztem vele, felkaptam egy kézitáskát, majd nekivágtam London esti utcáinak. Megnéztem a nevezetességeket -természetesen- majd egy parkban kötöttem ki. Gondoltam, hogy jót tenne, ha keresnék valami melót, így a következő szembejövő embertől elvettem az újságot. Nem igazán tetszett neki, de tovább állt. Csak nem olyan fontos neki egy újság... Tudom, néha bunkó vagyok, de ez csak úgy jön. Nem tudok tenni ellene. Leültem arra a padra, amit pont megvilágított egy lámpa, majd olvasni kezdtem. Láttam benne egytől-egyig minden fajta munkát, de végül egy újság kihordó szerepre jelentkeztem. Így könnyebben megismerhetem majd Londont. Meg elég jól fizet. Ezután elmentem kicsit vásárolni. Pár bolt még nyitva volt. Vettem egy két cuccot, majd elindultam haza. Egy ismerős arc jött velem szembe. Mintha láttam volna már valahol. És mintha ismerném is, de mégsem. Nem tudom. Ilyet még nem éreztem. Lehet, valamelyik régi ismerősömnek a leszármazottja. Nem tudom. Ettől féltem. Nem akarok ilyenekkel találkozni, mert esetleg ha jóba leszünk, akkor ha régi képeket nézegetünk, és én rajta vagyok valamelyiken, akkor lebukok. És azt meg nem szeretnék. Gyorsan felvittem a szobámba azt a pár holmit, majd egy erdős területre mentem. Fogtam pár nyulat, majd egy turista csoport jött arra. Az utolsó embert elragadtam. Tiszta ismerős volt, de nem foglakoztatott. Kicsit ittam a véréből, majd ismét és ismét. Mindig csak egy-egy kortyot. Nem értem mi van velem. Sosem szoktam kínozni az embereket, mindig gyorsan, fájdalom mentesen végzem el "etetésem". De most, mintha kicseréltek volna. Majd a harmadik kis kortyom után megszólalt:
-Te vámpír vagy, igaz?
-Igen. Különben nem szívogatnám a véredet... De ugye nem tálalsz ki?
-Nem.. -mondta remegő hangon.
-Jó, mert nem is tudsz majd. -majd mélyen beledöftem nyakába a fogaim, és szívni kezdtem erében lüktető vérét. Isteni volt. Még hagytam benne, de már nagyon gyenge volt a csaj.
-Én egy vámpír vadász leszármazottja vagyok. Tudom, hogy kell megölni téged. Most is nemsokára megfogsz halni. Verbéna van a véremben. -próbálta tettetni, hogy nem fél, de én átláttam rajta. Rettegett. Meg is értem. Ilyenkor egy szörny vagyok, és utálom is magam emiatt. De valami mindig ösztönöz erre.. és sosem tudni, mi.
-Igen? Ki volt és kid a vámpír vadász?
-Az ük nagyapám. És a neve Alfred Betchwich. -Alfred.. Alfred. A jó öreg Alfred. Mindig is csak találgatott, hogy hogyan lehetne végezni velünk. Annyi rossz kísérletei voltak már, hogy a legközelebbihez önként jelentkező lettem volna, csak megölte John.
-És nem tudod, mennyi idő múlva kezd hatni a verbéna? -játszottam egy kicsit vele.
-Azt hittem ezt tudod magadtól... De amúgy körülbelül... most!
-Igen? Én nem ér... -és itt elkezdtem fuldokolni. Mintha meg akarna fullasztani valami. Valami, ami szétmarja az egész belsőmet. Már majdnem a földre kerültem ezzel a fuldoklással, mikor a csaj elkezdett futni. Gyorsan utánafutottam, majd nevetve beleharaptam a nyakába.
-Te tényleg azt hitted, hogy az ük nagyapád vámpír vadász volt? Csak szeretett volna az lenni... -majd kiszívtam maradék vérét és otthagytam. Letöröltem a vért számról, szemem is megtörölgettem, ne látsszon rajta, hogy sokat ittam. Ezután visszafutottam a hotelba. Elég késő volt már, így próbáltam halkan menni. Persze pont ráléptem arra az egy deszkára a folyosón, ami recsegett. De nem törődtem vele, mentem tovább. Mikor beértem a szobámba, nem várt meglepetés tárult elém. Azt hittem, helyben lekarózom magam. Nagyon meglepődtem.