~ 5. rész

Halihóó.! Na itt is van az új, ahogy ígértem. Tudom, hogy felesleges ide dumálnom, mert a legtöbben átugorjátok, vagy elolvassátok, de azt mondjátok: 'mit tud még ide írni?' de én azért írok nektek. Mert szeretlek titeket.<3 Na jó olvasást, kommizatok ha tetszik.:) Puszii.

                                                                                **

-Nicol? Nicol? Nicol jól vagy? -keltem fel Louis hangjára.
-Igen, persze. Minden rendben. -megmozgattam a nyakam, majd éreztem, hogy még mindig ott van a harapás. Nagyon fájt. Végigsimítottam kezemmel, majd megnyugodtam, mert nem volt nagy. Kezemről már elmúlt a seb, ott nem okoz nagy kárt.
-De mégis mi történt? -ült le mellém Harry.
-Csak kimentem levegőzni, mert nem tudtam aludni, és mikor leültem a székbe, ott volt előttem egy farkas. Be akartam jönni, de az megtámadott, és megharapta a nyakam. Utána meg nem volt erőm bejönni. Egyáltalán hogy kerültem én vissza a kanapéra?
-Most hoztunk be. Nem kéne ezt megmutatni egy orvosnak? -húzta rajta végig a kezét Liam. Felszisszentem, mikor a közepénél volt.
-Nem, nem kell. Máskor is volt már ilyen. Ezért nem szeretem a farkasokat.
-Biztos jól vagy?
-Igen srácok, köszi. De ha nem bánjátok, akkor felöltöznék. -mindenki arrébb csusszant, Niall odadobta nekem a ruhámat a fotelből, majd bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Felöltöztem, elkészültem, majd megnéztem a tükörben a sebet. Ott volt benne két mélyebb, és három kisebb harapás. A közepe pedig ki volt harapva. Eléggé fájt, de lemostam vízzel. Ezután kimentem a fiúkhoz, akik már reggeliztek.
-Mi a kaja? -sétáltam el mellettük, ezzel belépve a konyhába.
-Amit akarsz. Keress valamit a hűtőben. -így is tettem. Mivel semmi normálisat nem találtam, fogtam a tejet, kiöntöttem egy tálba, majd szórtam bele müzlit. Mikor mindenki végzett, összepakoltam a cuccaimat, majd elköszöntem és elindultam haza. Útba ejtettem az erdőt. Kerestem valami nagyobb nyulat, megfogtam, majd kiszívtam a vérét. Még mindig nem voltam valami erős, és elég lassú is maradtam, így felszedtem még egy pocok szerűt, nem tudom mi volt az, de pocok szerű állatot és azt is elfogyasztottam. Mivel ezek szinte semmit nem érnek, otthagytam és elmentem haza. Beszélnem kellett Brad-del. Beléptem a szobámba, ledobtam a cuccom, és a helység közepére mentem.
-Brad! Akárhol is vagy, tudom, hogy hallod. Beszélnem kell veled!
-Itt vagyok, cicám! -ölelt át, mintha olyan jóban lennénk.- Miről van szó?
-A tervről.
-Igen? Hallgatlak!
-Én... én... én nem csinálom meg. -járkáltam fel alá idegességemben, ujjamat tördelve.
-Hogy?! Ugye tudod, hogy ezt nem teheted meg..
-De megtehetem. Nem csinálom meg. Képtelen vagyok rá.
-De mégis mi a fene történt?
-Nem tudom. Egyszerűen ez nem megy nekem... -elfordultam, majd megsimítottam a nyakam.
-Az meg mi? Hogy került a nyakadra farkasharapás?
-Nem fontos. Most az a lényeg, hogy én ezt nem csinálom meg.
-De fontos Lexy!
-Nem. Meg kell akkor csinálnom?
-Nem. De akkor árat kell érte fizetned. És tudod, hogy mit.
-Rendben. De csak akkor, ha megígéred nekem, hogy békén hagyod azt a csapatot.
-Jó, ígérem! -beleharapott a csuklójába, én is így tettem, majd összeérintettük, és megígértük, hogy betartjuk egymás feltételeit.- És akkor most beszéljünk a sebedről.
-Nem. Most elmész.
-Nem megyek el, míg nem tudom, hogy mi történt!
-Jó tudni, hogy még mindig aggódsz értem. De ha annyira akarod tudni, akkor az volt, hogy ma este kimentem levegőzni, és erdő közelbe voltam. Nem vettem figyelembe, hogy telihold volt. És egy farkas megtámadott. Ennyi.
-Rendben. És akkor most hagyom, hogy azt tedd, amit akarsz. Este visszajövök. -és eltűnt. Összeszedtem néhány cuccom, átöltöztem egy új ruhába, és újra a fiúk háza felé vettem az irányt. Gyorsan odaértem, majd arra vártam, hogy ajtót nyissanak.
-Sziasztok. Beszélnünk kell. -léptem be, és tudtam, hogy meg fog szakadni a szívem.
-Szia. Mi baj van?
-Nagyon sok baj van Louis. De most csak egyel fogok foglalkozni. El kell búcsúznunk, srácok. -már gyűltek a szemembe a könnyek. Olyan kevés ideje ismerem őket, de mégis betöltik szívem háromnegyed részét. A maradék egynegyed része Johné.
-De miért? Hisz itt laksz, bármikor tudunk találkozni...
-Nem, nem itt lakok. El kell költöznöm...
-De mégis hova?
-Egy szebb helyre. Sajnálom srácok, de én elmegyek. Örökre. -itt kigördültek a könnyek szememből, és lerogytam a kanapéra. A legrosszabb pillanat az, mikor az öröklétben végre találnál egy jó okot is akár, de jön valami, inkább valaki, és egy szempillantás alatt elrontja az egészet. Egy mondattal is. És tudod, hogy innen nincs visszaút. El kell törölnöd mindent, ami a múltadba tartozik. Család, barátok, fogadott testvérek. Az egésznek egy nap alatt vége lehet. Egy ember miatt. Az az egy ember miatt, aki ennek az egésznek megadta a kezdő löketet. Aki az egész "probléma" gyökere. És hiába van B terved, ha nem vagy benne biztos, hogy működni fog. És akkor fel kell készülnöd a legrosszabbra is.
A fiúk átöleltek, és némejiküknél éreztem, hogy potyognak könnyek. Tehát nem csak én szerettem meg őket annyira, hogy akár az életemet is eldobnám ÉRTÜK. Ritka, amikor egy vámpír tényleg, igazán szeret valakit, valakiket. De ha ez bekövetkezik, akkor az visszavonhatatlan, és szívvel teli.
-Ne menj el, kérlek! -mondta Harry a kezemet fogva.
-Sajnálom, de erről nem ti döntötök. Még csak nem is én. Higgyétek el, legszívesebben maradnék. Örökké. De nem lehet. Sajnálom fiúk, úgy sajnálom. Ez az egész az én hibám!
-Dehogy is! De miért nem dönthetsz afelől, hogy itt maradsz-e? -kérdezte Louis.
-Mert üldöz a halál. Már nagyon régóta. De csak hogy tudjátok: A veletek töltött idő volt életem legszebb percei. Annyi örömöt és boldogságot hoztatok nekem, hogy az felülmúlhatatlan. Nagyon szeretlek titeket, és sosem felejtem el ezeket a napokat és titeket sem, srácok.
-Mi is szeretünk, Nicol! -nagy ölelés volt, adtam mindegyiknek egy-egy cuppanós, nagy puszit, ölelést, majd feltápászkodtam, és elmentem.
-Nem hiszem el, hogy mindennek így kell vége lennie! Utállak, Brad! Utállak. -jöttem végig az utcán, közben sírtam.
-Nagyon megható volt a búcsútok, cicus. -törölgette szemeit Bradley, aki  idő közben mellém társult.
-Te egy utolsó rohadék vagy, Brad.
-Ugyan már! Szóval, készen állsz?
-Nem! Azt mondtad, este jössz. Hol van még este?
-Jó, jó, értettem. Szióka. -el is ment, és egyedül maradtam a gondolataimmal. Felérve a szobámba beledőltem az ágyamba, majd elővettem a telefonomat. Tárcsáztam John számát.
-Haló?
-Szia John, Nicol vagyok.
-Sziaa, mizujs? Mi a baj?
-Semmi különös. Majd este átugrasz?
-Persze. Mikor?
-Olyan 10 körül lenne jó.
-Rendben. Akkor majd mesélsz, oké?
-Oké. Most mennem kell. Sziaa.
-Sziaa. -letettem, majd fogtam egy lapot és egy borítékot. Jobban mondva két lapot. Mind a kettőt John-nak  szánom, elbúcsúzás gyanánt. Mivel tőle jobb módon nem tudok. Végig bőgtem már az első szótól kezdve az egészet. Az egyik lap mindkét oldalát végigírtam, a másiknak pedig csak az egyiket. A kevesebbet beledugtam a boríték azon részébe, amit John-nal titkos üzeneteknek tartottunk mindig fent. Soha senki nem tudta, hogy egy borítéknak létezik az a része is. Csak mi ketten. És hogy miért csináltam ezt? Mert tudtam, hogy Bradley úgy is elkéri a búcsú levelemet, és arról a helyről még ő sem tud, és abban a részben titok van. A borítékot nem zártam még le, csak ráírtam a felső részére legjobb barátom nevét, majd elmentem még vadászni egyet. Kiélveztem az utolsó órákat, minden különleges erőmet használtam. De titkon mégis reméltem, hogy nem pont itt ér véget az életem. Mikor visszamentem a hotelba, már 8 óra volt. Csak egy fél órám volt, hogy felkészüljek a második temetésemre. Kisminkeltem magam, hogy azért jól nézzek ki, és vártam, hogy fél 9-et üssön az óra. Pontban érkezett Brad is.
-Na csini bogaram. Látom készen vagy.
-Igen készen. -hajtottam le fejem.
-Semmi búcsú Johnathan barátunktól? Mert úgy hallottam, hogy 10-re idejön, de te akkor már nem leszel itt, szívecském!
-Tudom. Ezért írtam neki azt a levelet. -mutattam az asztalon lévő borítékra. Ő kivette a levelet, majd olvasni kezdte.
-Mindig is tudtam, hogy szépen írsz, és fogalmazol, de ez a levél... ez... egészen megható. Ó, és másik oldala is van. Hú, mire ezt végig olvasom, lehet nem lesz szívem téged megölni. Hupsz, miket beszélek! Olyan nincs, hogy ne öljelek meg! -kacagott fel. Egészen jó hangulatában van.
-Ennyire feldob a gondolat, hogy megölhetsz valakit, aki a családodba tartozik? A saját fajod vagyok Brad! Pont miattad! És pont te veszed ezt el tőlem?
-Nos szívem, én mindig is nagyon szerettem megölni akárkit is. És nem teszek különbséget az áldozatok között. Viszont ez a levél... kezd nagyon a szívembe hatolni. Ha az volt vele a célod, hogy a felénél letegyem, és a végére beleírod, hogy öljön meg, vagy valami ilyen, akkor nem fog sikerülni. Ugyanis végig olvasom, drágám! Hú, ez a mondat tetszik! Ügyesen írsz, kicsi lány. Na de kár, hogy már nem tudod ezt a tehetséged felhasználni! -nevetett fel ismét. Visszatette a lapot a borítékba, majd közelebb lépett hozzám. Épp megszólalt volna, mikor felálltam és odasétáltam a levélhez.
-Te most mi a fenéket csinálsz? -nézett rám elég érdekes fejjel.
-Csak leragasztom a boríték tetejét, mivel te nem tetted meg.
-Ó, rendben. Viszont gyere már vissza, más helyen is dolgom van még. -visszasétáltam, és leültem az ágyra. Ő elfordította nyakam, szívott a véremből, majd eltépte a bennem futó ereket a szívemtől. Ezzel meggátolva a vér újratermelődését, keringését. Ez is eléggé fájt, nem igazán kaptam levegőt. Majd végül kiszívta a maradék véremet is. Én a padlón landoltam, lekapcsolta a villanyt, nevetett még egy utolsót, majd kisétált. Csak a kislámpa világított a szobában, meg a borítékra írt név. 'John.♥'