1. fejezet ~ 2. rész

Sziasztook. Itt is van a következő. Nagyon szeretném megköszönni, hogy eddig ugyan csak 2 rész volt fent, de már közel 120 oldal megjelenítés volt. Nagyon-nagyon aranyosak vagytok. Komolyan, nagyon szeretlek titeket.:) Na de nem is írok nektek ide több fölösleget, jöjjön egy újabb rész. Jó olvasást.! :D

                                                                            **

Ott állt előttem az az ember, akivel már vagy 250 éve nem találkoztam. De nem is akartam. Alapból is rossz kedvem volt, mert megöltem egy embert, de hogy még ő is itt legyen...
-Helló, Lexy. Micsoda szép napunk van, nem? -választ sem adva kirohantam. Nem akartam vele beszélni, de harcolni sem. Tudtam, hogy ellene semmi esélyem sem, de azért futottam. Fölösleges volt, 2 másodperc alatt előttem is termett.
-Még csak válaszra sem méltatunk? Hova ilyen sietős?
-Sajnálom. Én... én csak... megijedtem. Nem hittem, hogy viszont látlak még.
-Ejnye, de kis buta itt valaki. Na gyere szépen vissza, beszélgessünk egy kicsit. -bólintottam, majd utána mentem. Mikor beértünk a szobámba, leültem az ágyra, majd vártam, hogy csináljon valamit. Vagy hogy történjen valami. Látogatásának biztosan valami oka van. Soha nem látogatja meg a régi "barátait", ha csak nem akar valamit. Szépen töltött magának egy üveg Whiskyt, majd kortyolgatta. Én szép csendben csak ültem. Nem mertem megszólalni. Aztán, mikor már elegem lett a csendből, megkérdeztem.
-Pontosan miért is jöttél?
-Londonba? Ez egy jó kérdés... hm. Nem is tudom. Valami idevonzott.
-Nem Londonról beszélek...
-Akkor?
-Jól tudod te azt.
-Nem, nem tudom. Jó lenne, ha felvilágosítanál arról, hogy mit is szeretnél.
-Jaj, ne add már itt a hülyét! Tudod te nagyon jól, hogy arra kérdeztem, miért kerestél fel engem?!
-Ezt szépen is el lehet mondani... ha nem akarsz rosszat magadnak..
-Szerintem tudod, hogy arra kérdeztem rá, hogy miért kerestél fel engem?
-Így mindjárt más. Tudod, csak kíváncsi voltam, hogy hogyan boldogul a kis Lexy a vámpír léttel.
-Hát akkor ezzel egy egészen kicsit elkéstél, Bradley. Nekem 240 éve kellett volna a segítséged, nem pedig most. Szóval mit is akarsz?
-Miért gondolod, hogy bármit is akarok?
-Mert ismerlek már, Brad. Neked mindig van valami hátsó szándékod. Főleg ha 240 év után hirtelen feltűnsz, hogy megnézd, hogyan boldogul a másik...
-Áú, ez fájt, Lexy. Azt hittem, örülni fogsz nekem.
-Akkor tévedtél. Viszont ha tényleg nem akarsz semmit, akkor kérlek menj el. -mutattam az ajtó felé. Nagy meglepetésemre elindult. Megváltozott volna?
-Tényleg van valami... -fordult vissza az ajtóból. Tudtam, hogy nem változott semmit. Ugyan olyan szemét, aljas dög maradt.- Csinálnod kell nekem valamit. Valakivel.
-Tudtam. Mit és kivel?
-Van egy gyerek. Egy körülbelül veled egykorú, vagy 1-2 évvel idősebb gyerek. Az anyja ellent mondott nekem. Most arra kérlek, hogy készítsd ki a srácot. És ezt tudod, hogy hogy értem.
-Mi lesz, ha nemet mondok? -nem is tudom, hogy hova tűnt ekkorra már a félésem. Talán elillant, mikor elsőnek hozzászóltam, és nem evett, vagy ölt meg.
-Tudod azt te. Ugyan az, mint mindig. Meg kell, hogy öljelek. -hosszas gondolkozásba kezdtem. Más vámpírok, vagy emberek -leginkább emberek- gondolkodás nélkül rávágják, hogy akkor megcsinálják, de én most már komolyan elgondolkodtam: Biztosan akarok még élni? Nem volt elég 256 év? Szükségem van újabb balhéra? De végül rájöttem, hogy mindazok ellenére amiket csináltam és amivé váltam, szeretnék még élni, és vágyom a kalandra. Tudom, hogy más emberek életében nem adódhat meg az a lehetőség, hogy néhány kisebb áldozat árán, de örökké élhetnek. Így a hosszas csönd után végre kiböktem:
-Rendben. Kivel lesz dolgom?
-Vele. Nem tudom pontosan a nevét. -mutatott egy képet. Egész helyes gyerek. Lehet, hogy a végén még össze is barátkozunk.
-Mennyi időm van rá?
-Amennyit csak akarsz. De az legyen fél éven belül, ha lehet.
-Meg lesz.
-Ügyes kislány. Tudtam, hogy számíthatok rád. -elindult a kijárat felé. Nem bírtam ki, muszáj voltam megkérdezni:
-Miért én?
-Mi?
-Miért én kellek ehhez? Annyi követőd van még rajtam kívül... miért pont én?
-Mert te vagy a harmadik. És a te kor osztályod a srác. -annyi kérdésem lett volna még, amit már közel 240 éve magamban hordozok, de ellibbent előlem Brad. Bradley Hamson az első igazi szerelmem. Bűntudatom volt, amiért úgy öltem ma meg a lányt ahogy, de amikor ő megjelent, elmúlt. Mert rájöttem: ez az egész az ő hibája. Ha ő annak idején nincs ott, akkor már rég halott lennék,  nem pedig gyilkolnék. Ha nem pont engem választ, akkor minden más lenne. De mégis még mindig úgy érzem, hogy amellett, hogy mennyire félek tőle, tudnám őt szeretni. Még ennyi idő és borús perc után is.
Gondoltam megnézem, hogy hol is van, és milyen is valójában ez a srác, akit majd jól el kell intéznem. Megszagoltam a képet, de csak Brad illatát találtam rajta. Nem tudom, hogy honnan gondolta, hogy képes leszek én megtalálni ebben a nagy városban ezt a fiút. Valami véletlen csoda folytán leesett a kezemből a kép. Fejjel lefele. Ott volt rajta egy cím. Még ilyenkor is figyel rám Brad, hogy abban segítsen, amiben csak tud. Nem tudom, hogy miért érzem úgy, de úgy érzem, még mindig törődik velem. Na de ez nem lényeg. Felkaptam a fényképet, leszaladtam a portára.
-Elnézést, uram. Meg tudná mondani nekem, hogy merre találom ezt az utcát?
-Elég késő van hölgyem. Nem akar inkább pihenni?
-Nem, nem szeretnék. Szóval meg tudja mondani nekem?
-Biztosan nem szeretne pihenni? Vagy esetleg kipróbálhatná a wellness részlegünket. Ott is tudna pihenni.
-Azt mondtam nem! Mondja már meg, hogy hol a kibaszott életben találom ezt a címet! -mondtam már kicsit erélyesebben. Elég idegesítő ez a portás. És igen, tudom, hogy hamar ideges leszek, de ez csak fontos dolgoknál van így. Amikor fölöslegesen húzzák az időmet.
-Jól van, nyugodjon meg, kisasszony. Megmutatom, csak jöjjön ide be. -kinyitotta nekem a kis pult szerű cuccnak az ajtaját, majd a gép térképén megmutatta merre van. Az agyam bememorizálta, odanyögtem egy 'köszönöm'-öt, majd gyorsan odasiettem. A ház előtti kis padra leültem. Természetesen az utca másik szélén. Ekkor megláttam a fiút. Teljes mértékben felismertem. 4 másik sráccal jött. Röhögve. Ekkor csak egy út választott el a célpontomtól. Miután bementek, én kicsit körülnéztem a házat. Körbeszaladtam, és  közben figyeltem az ablakokon, hogy mit is csinálnak. Ahogy láttam, ez nem egy szülői otthon, így biztos nem az anyjával él már a srác. Sokkal inkább ezzel a 4 extra helyes sráccal. Nem mintha ő nem lenne az, sőt. Talán ő volt a legjobb. Majd mikor "kiszórakoztam" magam, gondoltam visszamegyek a hotelbe. Tényleg elég késő volt már, olyan hajnali 2 körül. Fejemmel biccentettem a portásnak egyet, aztán felsiettem a szobámba. Érkeztemet egy hangos ajtó csapódás jelezte a többi szobában lévőknek. Beledőltem az ágyba, arcomat tenyerembe temettem, majd ezt ismételgettem:
-Mit vállaltam én el?! Most ezt a jó környezetet kell tönkre tennem. Remek. -egészen addig mondogattam ezt, míg el nem aludtam. Csoda, hisz általában sosem vagyok annyira fáradt, hogy elaludjak. Csak akkor alszom, mikor akarok is. De ezúttal nem akartam, mégis elaludtam. Fura. Mióta itt vagyok, olyan, mintha minden amit eddig felépítettem magamban, összeomlott volna. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tudtam magamon uralkodni az erdőben, miért nem ölettem meg magam -pedig elhatároztam, hogy hogyha még egyszer találkozod Brad-del , akkor inkább meghalok, minthogy neki "dolgozzak"- aztán pedig elaludtam, miközben próbáltam magam lebeszélni az előbb történtekről. Hihetetlen. Mintha nem is én lennék már az.
Másnap a telefon csörgése keltett fel, reggel 5-kor. Hogy tudtam ennyit aludni?!
-Haló? -szóltam bele kómásan.
-Nicol te beteg vagy? Minden rendben? Oda menjek? Nézd, már itt is vagyok! -fordítottam el fejem, és már tényleg itt állt előttem. Telefonom kijelzőjén megszakítottam a beszélgetést, letettem a mobilt az éjjeli szekrényre, majd visszafordultam az előttem állóhoz:
-Te mit keresel itt?
-Jobb kérdés, hogy mi van veled?
-Hát.. elaludtam. Ön akaratomon kívül. De te hogy kerülsz ide?
-Jöttem, hogy meglátogassalak. -odasétált ágyamhoz, kihúzott belőle, majd szorosan megölelt. Tényleg nem értem, hogy hogyan sodorhatta magát ekkora bajba.